Hamu és Feltámadás

Elérkezett az, amire mindenki számított: elmarad március 15. Nem azért persze, mert az aktuális vezérkar megtiltotta, még csak nem is azért, mert nincs miért az utcára menni - egész egyszerűen az időjárás mondta azt, hogy ha csak ennyire vagyunk képesek, akkor nem érdemeljük meg ezt az ünnepet.

Miközben a világ arra figyel, hogy egy római épületből valami barna fehér szállingózik kifelé, jómagam és a szerkesztőség egy jó része odavetődött egy kerekasztal-beszélgetésre a Fogasházba. Az esemény témája a politikai humor és az ehhez kapcsolódó viccesebb utcai megmozdulások létjogosultsága volt a mai magyar politikában. Voltak szereplők innen és onnan is, mi valahogy bekeveredtünk, és ha már a mi profilunkba is illik az ilyesmi, véleményezzük (Rents Öcsém például végigtumblizta).

A minap az atlatszo.hu megszerezte az MTVA tavalyi költségvetését. Ezt persze az Index is megírta, de valahogy a sok tüntetés és alkotmánymódosítás között elfelejtettünk valamit. Kurvára felháborodni.

Régebben, amikor elkezdtük ezt a blogot, amikor még nem voltunk mi is celebkurvák, akik pénzért bárkinek gond nélkül benyalnak, na, akkor még voltak olyan posztok, amik nem arról szóltak, hogy mit gondolunk, hanem arról, hogy mit érzünk. Ma már kevésbé merünk kinyílni, talán azért, mert többen olvasnak minket, nem tudom, pedig a pultnál érzelkedő és depressziós, szívet tépő szerelmi gondokkal sújtott lelki szegények állandóan betérnek a Főnixbe. Mert ez mégiscsak egy kocsma, ahova elsősorban az érzelmeik elfelejtéséért/teljes megéléséért jönnek az emberek. A hosszú bevezető után jön egy érzelgős poszt azért, mert meghalt Cipő.

Hugo Chávez halálát már-már fantasztikusnak mondható misztikusság lebegi körül. A venezuelai vezetőt divat gyűlölni Magyarországon, mert különösebb megszeppenés nélkül képes volt egy brutálisan balos fordulatot végrehajtani hazájában. Az eszközei persze sokszor durvák voltak, de elvitathatatlanok az érdemei, ha másban nem, hát annyiban, hogy komolyan vette az embereket, akik a hatalmat a kezébe adták. Aztán épp Sztálin halálának 60. évfordulóján meghalt. Egy nappal később pedig Scheiring Gábor és Oszkó Péter a kamerák kereszttüzében mosolyogva egymás tenyerébe csapott.

Kevés idegesítőbb dolog van annál, hogy bár folyamatosan követjük a híreket és minden alkalommal rácsodálkozunk a valóság teljes szürrealitására, a sok bába között elvész a gyerek és év végén csak egy homályos benyomásunk marad arról a töméntelen mennyiségű cinikus suttyóságról, amit a közéleti személyek napról napra lenyomnak a torkunkon. Részünkről úgy vagyunk vele, hogy itt az ideje egy szégyenfal létrehozásának, ami minden hónap végén megemlékezik azokról, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a fejünket a falba verve gondolkodjunk azon, hogy most akkor röhögni kéne vagy csak csendben sírni a sarokban. A kérdés egyszerű, pusztán arra kell választ adni, hogy mégis ki volt az, aki a legnagyobb gyökérséget csinálta a hónapban. A győztesek bejutnak az év végi döntőbe, ahol a végső nyertes egy minimalista stílusban rajzolt faszt kap ajándékba. Januárban Hoffmann Rózsa nyert fölényesen, lássuk, ebben a hónapban is ennyire egyértelmű-e a helyzet!

Nem hiszem, hogy az éjszakai életem olyan rettenetesen izgalmas lenne, hogy arról napi rendszerességgel beszámoljak, tegnap azonban olyasmi történt, amit muszáj leírni, hátha így más nem esik abba a hibába mint én. A lustáknak íme a tanulság előre: ne menjetek a Morrison’s Ligetbe.

A világ egyik legértelmetlenebb díja az Oscar. Az Akadémia minden évben elbasz néhány millió dollárt, pusztán azért, hogy előre kitalálható győztesek munkáját úgymond elismerjék, ezzel igazolva magukat, valamint Hollywood relevanciáját és művészeti értékét, hogy aztán adott esetben soha többet még csak ne is halljunk a nyertesekről (helló, Jean Dujardin! helló Dev Patel!). Az viszont külön felháborító, hogy ezt az iszonyatos pénzkidobást olyan unalmasan adják elő minden kibaszott évben, hogy ahhoz képest egy átlag NFL-meccs reklámszünete is sokkal több izgalmat ad. A SuperBowlnak például minden pillanata érdekesebb, mint az összes eddigi Oscar gála együttvéve, ami nyilván annak tudható be, hogy azt vannak még, akik végig akarják nézni, így a cégek rendesen ráköltenek a reklámokra is.

Valami új divat lehet ez a listázgatás, annyi van mostanában, mint égen a csillag. Csak egy címszavas összefoglalót merek idetenni helyszűkében: Kubatov-lista, zsidólista, HÖOK-lista, felekezetlista és most itt van nekünk a még friss, ropogós diáklista. Az ELTE ex(?)-hököseinek performansza van olyan vicces, hogy egy pofa sör mellett átdumáljuk a kérdést.

A minap ácsorogtam az oktogonon villamosra várva, és egy elég szürreális kép tárult elém. Egy harminc éves emós beszélgetett egy törpével. Lehet, hogy csak én láttam az egész helyzet morbiditását, de az biztos, hogy csak én nevettem rajta. Mindenesetre ez a szerintem cirkuszba illő (de végtelenül őszinte, és ezért igenis vicces) szituáció eszembe juttatott egy még megoldatlan emberjogi krízist.

Fel lehet fogni ezt a posztot úgy is, hogy ez egyféle siratása a régi magyar rajzfilmiparnak, de én inkább úgy adnám elő, hogy egy kicsit reménykedve a jövőben, és büszkén visszatekintve a múltra bólogatok hátradőlve a fotelban. Szóval egy pohár bor mellett nézzük meg, hogy mi volt, és mi lett a magyar rajzfilmekkel.

Nem tudom, ki mennyire van tisztában a mocsokkal, ami körbevesz minket virtuálisan. Persze, nyilván vannak, akik hallottak már arról, hogy valaki látott már faszt a neten. A többség viszont még mindig nincs tisztában azzal, hogy valójában felesleges a világ sorsáért aggódni, mivel már régen véget ért az a kor, amikor még megérdemeltük volna a túlélést.

Van pár olyan téma, amit jobb, ha az ember a saját érdekében nem piszkál. Volt már ilyen előzőleg, elég megosztóak ezek a posztok, de főleg abban osztják meg a közvéleményt, hogy a blogger vajon egy gonosz, kegyetlen seggfej, vagy inkább hülye pöcs. Mégis, nem szabad a némaságba burkolni a problémáinkat. Valakinek fel kell tennie a kérdéseket akkor is, ha ezért megkövezik. Mi értelme tehát a feminizmusnak?

Mostanában a csapból is az úgynevezett „demokratikus ellenzék” feldarabolódása folyik, szakad az LMP, a Haza és Haladás, cikkek, elemzések, posztok, videók jelennek meg, míg mi csak kapkodjuk a fejünket, és azt sem tudjuk, kire, mikor, hol és hogyan lehet szavazni? Érdemes egyáltalán? Miközben próbáljuk kibogozni az eseményeket, egyet ne felejtsünk el: ez pont olyan, mint a Brian élete, csak kevésbé vicces.

Kevés idegesítőbb dolog van annál, hogy bár folyamatosan követjük a híreket és minden alkalommal rácsodálkozunk a valóság teljes szürrealitására, a sok bába között elvész a gyerek és év végén csak egy homályos benyomásunk marad arról a töméntelen mennyiségű cinikus suttyóságról, amit a közéleti személyek napról napra lenyomnak a torkunkon. Részünkről úgy vagyunk vele, hogy itt az ideje egy szégyenfal létrehozásának, ami minden hónap végén megemlékezik azokról, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a fejünket a falba verve gondolkodjunk azon, hogy most akkor röhögni kéne vagy csak csendben sírni a sarokban. A kérdés egyszerű, pusztán arra kell választ adni, hogy mégis ki volt az, aki a legnagyobb gyökérséget csinálta a hónapban. A győztesek bejutnak az év végi döntőbe, ahol a végső nyertes egy minimalista stílusban rajzolt faszt kap ajándékba.

Azt már szinte mindenki tudja, hogy a lélek súlya valahol 21 gramm körül van, azzal viszont talán már kevesebben vannak tisztában, hogy grammja olyan 120 000 forint körül mozog. A Lányom nélkül soha című megkérdőjelezhető minőségű kalandregény alapján készült valóéletbeli feldolgozásból viszont ez kiválóan kiderül.

Végül csak elérte az előre megjósolható vég Magyarország egyetlen kongresszusmániás pártját. Vélhetően a világon sehol nincs még egy annyira nehézkesen működő formáció, mint az LMP, akiknél gyakorlatilag nincs olyan kérdés, amiben a párt vezetősége dönthetne. Emiatt nyilván előre borítékolható volt, hogy végül darabokra esik az egész, hiszen az anarchia bázisdemokrácia ugye bármilyen szépnek és igazságosnak tűnik is, valójában rettenetesen destruktív.

Tudom, hogy már mindenkinek a könyökén jön ki a téma, de egyrészt ez megunhatatlan és kiapadhatatlan beszédforrás, hiszen mindenki vagy azon rágódik amióta él, hogy azemberszíneafehér, vagy azon, hogy megélhetésibünőzésnemőktehetnekróla, másrészt pedig nemrégiben volt szerencsém néhány napot Ausztriában tölteni és tanulságos volt. Több szempontból is, de minket most csak a rasszizmus érdekel.

Aki szereti az abszurd politikai humort valószínűleg már tud róla, hogy Gyurcsány Ferenc Facebook-oldalánál jobb dolog nem nagyon történt még az interneten a műfaj kedvelői szempontjából. Az az oldal annyira vicces, hogy ha megkésve is, de végül még az Index is írt róla nem is egy, hanem rögtön két cikket a vonatkozó blogjaiba. A szórakoztatás pedig csak megduplázódik, mikor Feri úgy dönt, hogy elkezd országjárni, amit gyakorlatilag végig liveblogol.

Nehéz nem közhelyekkel kezdeni ezt a posztot. Tételezzük föl, hogy hihető az állítás, miszerint mindenki kitalál magának ellenséget, ami ellen harcolhat, így adva értelmet szánalmas kis életének. Minél jobb fantáziája van valakinek, annál könnyebb új ellenséget kitalálni, de valójában ilyet csak a gyerekek csinálnak. Egy komoly, felnőtt ember nem fog képzeletbeli ellenségek ellen küzdeni, csak valami már meglévőt fog démonizálni.

A következő írást ashnur küldte nekünk, amit nem tudunk eléggé megköszönni. Valódi tragédia lett volna, ha a Bayer Zsolt legutóbbi remekműve körül kialakult helyzetről időhiány miatt nem tudtunk volna megemlékezni.

Nem tudom a Nyájas Olvasó mennyire ismeri az Igenis, Miniszter Úr! című sorozatot, illetve annak két évados folytatását, az Igenis, Miniszterelnök Úr! nevet viselő BBC komédiát. Ki lehet találni: a sorozat egy miniszterről szól, aki később Anglia első embere lesz (persze csak a királynő után) és szépben beköltözik a Downing Street 10-be. Aktuálpolitika következik, a vicces fajtából.

A világon talán a legkirályabb ünnep az a december 24-26. közötti időszak, ami másról sem szól, mint hihetetlen mennyiségű kajáról, piáról és a tágabb családi kör lakásainak tönkrezúzásáról. A karácsonyi hajcihő sokak számára agyvérzést okoz, a legtöbben teljesen ki vannak akadva, hogy ez a szeretetről kéne szóljon, nem pedig a vásárlásról, a kurva anyád, azt a játékot én akartam megvenni. Bár a húsvéti sonka-kalács ebben az évben kimaradt ünnepi sorozatunkból, ezt a hibát nem követjük el mégegyszer és méltóképp áttekintjük, hogy mégis mi a picsa történt ezekben a napokban.

Még mielőtt lesújtana az apokalipszis, mindenképpen érdemes elugrani egy moziba és pofátlanul drágán jegyet váltani Peter Jackson legújabb látványorgiájára, A Hobbitra. Ha valaki képes nagyvonalúan átlépni a sztori majdnem teljes hiányán és az olcsó megoldásokon, akkor jó eséllyel lesz olyan élménye, amit a laptopról nézve nem tud átadni rendesen a film. Nem éppen spoilermentes kritika következik, amire csak azért vetemedek, mert a történet kábé nulla, így igazán poén sincs, amit le lehetne lőni.

„Esik a hóóóó!”, de „ne írjátok már ki ennyien, hogy esik a hó, én is látom!!”, ami viszont a legrosszabb, hogy már megjelent az „az is idegesítő, hogy ennyien írjátok ki, hogy ne írják ki ennyien, hogy esik a hó!”. Szóval a Facebookról lesz szó, mert ez így nem mehet tovább, valami nagyon elromlik, ha nem figyelünk oda. Éppen ezért a Főnix blognak forradalmi ötlete van, ami teljesen megváltoztatja a közösségi médiát.