Hugo Chávez halálát már-már fantasztikusnak mondható misztikusság lebegi körül. A venezuelai vezetőt divat gyűlölni Magyarországon, mert különösebb megszeppenés nélkül képes volt egy brutálisan balos fordulatot végrehajtani hazájában. Az eszközei persze sokszor durvák voltak, de elvitathatatlanok az érdemei, ha másban nem, hát annyiban, hogy komolyan vette az embereket, akik a hatalmat a kezébe adták. Aztán épp Sztálin halálának 60. évfordulóján meghalt. Egy nappal később pedig Scheiring Gábor és Oszkó Péter a kamerák kereszttüzében mosolyogva egymás tenyerébe csapott.
Az internetben az egyik legjobb dolog, hogy minimális munkával visszakereshető bármi, amit valaki pillanatnyi lelkesedésében megosztott a té olvasóközönséggel. Scheiring Gábor például még LMP-s politikusként írt egy egészen faszát a latin-amerikai baloldalról. Azt írja,
„A latin-amerikai baloldal azt lépte meg, amit a magyar baloldal nem mert, nem tudott és nem akart: a hazai jobboldalra jellemző antiliberális nacionalizmus, a helyi oligarchákkal való szövetkezés nélkül kínált okos, befogadó és gazdaságilag is fenntartható alternatívát a neoliberális globalizációval szemben. Venezuelában Chavez alatt felére csökkent a szegénység, az extrém szegénység 70 százalékkal csökkent, az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférés jelentősen javult, a felsőoktatási hallgatók száma megduplázódott, a 2011-ben indított közösségi lakásprogram pedig eddig 250.000 családot juttatott új otthonhoz.”
Persze, vannak fenntartások, de azért be kell látni, hogy végső soron fasza gyerekek ezek a latin-amerikai vezetők, kicsit diktatórikusak, persze, de nehogymár Hollandiához mérjük őket. Aztán nem egészen öt hónappal később ott ül egy asztalnál az egyik oligarcha volt pénzügyminiszterével, az egyébként nagyon is neoliberális Bajnai Gordon örök haverjával, és örömködve bejelenti, hogy az Együtt 2014 és a Párbeszéd Magyarországért Párt marhára egyetért a gazdaságpolitika „minden lényeges pontjában”. Hol itt a logika?
A maga módján persze ironikus, hogy Scheiring kivárta Chávez halálát azzal, hogy kiegyezzen az olyannyira gyűlölt rendszer egyik legjelesebb képviselőjével. De miért a kiegyezés az annyira elítélt neolibekkel? Ezt három részben magyarázta el az érdeklődőknek DJ Frakcióköltség. Először is az LMP szerinte jobbra tolódott és képtelen a kompromisszumokra, ami baj, még akkor is, ha a kompromisszum jelen esetben a népet korábban elnyomókkal való megegyezést jelenti. Aztán folytatja, elmondja, hogy azért nem adta vissza a mandátumát, mert képviselni akarja a választókat (akik az LMP-re, nem pedig rá szavaztak; a logika meg amúgy is bassza meg magát), végül pedig, csak hogy feltegye az i-re a pontot, kijelenti: párbeszédre van szükség, mert máshogy nem lehet megmenteni az országot.
A kérdés csak annyi: kivel akar beszélgetni? Oszkó Péterrel, aki aktív részese volt az elmúlt huszonegynéhány év igazságtalanságainak, vagy azokkal, akik a latin-amerikai baloldalhoz hasonlóan végre a nép kezébe akarják adni a hatalmat az uralkodó osztály helyett? Aztán Chávez halála után egy nappal, az érdemeit korábban nagy hangon éltető Scheiring Gábor ott ül Oszkó Péter mellett a kamerák kereszttüzében és mosolyogva a tenyerébe csap.
Úgy tűnik, öt hónap hosszú idő, ezalatt simán el lehet felejteni, hogy Chávez nem az elittel egyezkedett, hanem iszonyatos társadalmi beágyazottsággal és a helyiek segítségével egész egyszerűen elsöpörte a Bajnai-féle oligarchákat.
„Viszont az eset tanulságos, mert hogy tényleg nem mondhatok akármit akárhol, még ha az a teljes őszinte vállalható valóság is, mert félreértések lesznek belőle.” – írta 2010-ben Scheiring. Hát fiam, ha valaki ennyire önmagát meghazudtolva csinálja a dolgait, akkor azt bizony félre fogják érteni.
A Scheiring Gábor által képviselt baloldal nem meri, nem tudja és nem is akarja meglépni azt, amit a latin-amerikai baloldal simán megcsinált. Talán azért van ez így, mert az nem is baloldal, hanem valami fura képződmény. Egy olyan párhuzamos valóság, ahol a háború béke, a szabadság szolgaság, a tudatlanság erő.