Régebben, amikor elkezdtük ezt a blogot, amikor még nem voltunk mi is celebkurvák, akik pénzért bárkinek gond nélkül benyalnak, na, akkor még voltak olyan posztok, amik nem arról szóltak, hogy mit gondolunk, hanem arról, hogy mit érzünk. Ma már kevésbé merünk kinyílni, talán azért, mert többen olvasnak minket, nem tudom, pedig a pultnál érzelkedő és depressziós, szívet tépő szerelmi gondokkal sújtott lelki szegények állandóan betérnek a Főnixbe. Mert ez mégiscsak egy kocsma, ahova elsősorban az érzelmeik elfelejtéséért/teljes megéléséért jönnek az emberek. A hosszú bevezető után jön egy érzelgős poszt azért, mert meghalt Cipő.
Hat idősebb testvérrel az ember készen kap sok mindent: filmeket, focicsapatot, és persze zenei ízlést. Így lettem Pink Floyd rajongó és ezért ismertem meg a felettem lévő generáció(k) magyar zenéjét (értsd: Illés, Metro, LGT, stb), és persze a Republicot. Ami aztán egy-két dolog miatt sokkal több lett számomra, mint a többi. Elsősorban azért, mert kamaszként szerelmes lettem. Olyan istenigazi, rózsaszínködös, nyálas, örökreegyüttmaradunk-típusú első szerelem volt, ahol nem számít semmi, csak a másik. Közhelyes szarságokat mondtunk egymásnak, amiket a filmeken látunk, és amilyeneket a Cipő énekelt. Neki is köszönhetem azt, hogy 17 évesen őszintén a szemébe tudtam énekelni egy lánynak, hogy „szeretni valakit valamiééééééért” és nem hangzott közhelyesen, még ha az is volt. Köszönöm neki a szerelmes dalait, mert gyönyörűek és igazak. Aki meg nem így gondolja, az bekaphatja és irigy és kívánom neki, hogy élje ezt meg. Persze ahogy telik az idő úgy leszünk egyre ötletesebbek és nem elcsépelt Republic-frázisokat fogunk előadni szerelem címszó alatt, de hát Istenem, pár éve ezek őszintén hangzottak, ergo ma is így gondolok rájuk.
Köszönöm neki a politikai hangvételű dalokat is. Ha egyszer lehetőségem lett volna leülni beszélgetni Cipővel, valószínűleg hamar a politikára terelődött volna a szó, és nem értettünk volna egyet. SZDSZ-nagygyűléseken lépett fel, nekem ez már elég, mindennek ellenére azt gondolom, hogy az olyan sorok, mint a „volt itt egy ország, de már nincs” vagy a „kicsi munkás üsd a vasat” mindig relevánsak voltak az elmúlt 20 évben, beleértve a mai napot is. Cipő igazat énekelt a szabadságról és az alapvető emberi jogokról, ebben nem lett volna vita köztünk és imádom ezeket a dalait is.
Köszönöm neki azt az egy koncertet is, amin részt vettem. Az a helyzet, hogy nem tudom melyikünk adta a másiknak azt a két jegyet, ami egy tihanyi koncertjükre szólt, a lényeg, hogy azzal a bizonyos lánnyal mentünk el, késtünk 35 percet és a 67-es út előtt eloltottak minden fényt és tényleg a csillagok mondták el nekünk. Cipő kicsit kedvetlen volt, de még így is emlékezetes marad, pláne, hogy soha többet nem tudok már elmenni senkivel. Nem baj, ez az élmény ahhoz a lányhoz köt, ahhoz a nyárhoz és ahhoz a tökéletes dalszövegíróhoz, akinek 47 éves szíve már öt éve nem működött rendesen.
Cipő gyönyörű számokat tudott írni, a rendszerváltás utáni évtizedek legkiemelkedőbbje ezen a téren Magyarországon, amit jól jelez az is, hogy miután ma elhunyt, minden ismerősöm más számot tett ki a Facebookra in memoriam-jelleggel, és mindegyiknek igaza volt. Őszintén szólva nem is bánom már, hogy bekövetkezett, aminek be kellett, mert így egyrészt Cipő sem szenved tovább, másrészt megírhattam ezt a posztot, ami bárhogy is sikerült, nem egy szomorú dolog akart lenni, inkább egy nosztalgikus lelkizés. A dalokat így is meghallgathatjuk bármikor, tessék is szépen ezt tenni.
Köszönöm a dalokat, köszönöm a lányt, köszönöm a szabadságod, köszönöm az életed.
