A fogyatékosok problémája igencsak sokrétű. Persze most nem a testi fogyatékosságokról beszélek, mert az egyáltalán nem predestinálja az értelmi fogyatékot, és egyáltalán nem probléma. Most kizárólag az értelmi fogyatékosokról beszélek. Tehát a teljesen közhelyesnek tekinthető, alapvető probléma velük, hogy irritálók a közvetlen környezetüknek. Ha egy ilyen ember mellett utazol a metrón, vagy a mozgólépcsőn, sosem tudhatod, mikor dönt úgy, hogy valami különlegesen nagy fasságot fog csinálni, ami az ő rendszerében egyébként abszolút releváns. Teszem azt, bedugja az ujját bizonyos helyekre, amik azt széttrancsírozzák. Rosszabb esetben úgy érzi, hogy te a könyvolvasással veszélyezteted az életben maradását, és visongatva rád ugrik. De persze az is elég, ha toxikus támadásként rád csöpögteti a radioaktív nyálát. Mondhatja bárki rám, hogy gyáva vagyok, de joggal félek attól, hogy ezek elszabadulnak, nincs utcán helyük.

Sőt, sehol máshol sem. A lipót bezárása óta nincs olyan intézet, ami ezeket rendesen le tudja kezelni, és hosszabb távon benntartani. Pedig rohadtul nem jó ez így. Persze valójában az sem volt jó, rohadt sok pénzbe került, hogy a társadalom számára semmilyen szinten sem pozitív elemeket életben tartsunk. Jelenleg a családtagoknak kell ezekkel a nyomikkal foglalkozni, ami egyrészt nem hatékony, másrészt elveszi azoknak a szerencsétlen dolgozó emberek idejét, és nem produktív munkával, hanem egy negatív elem ápolásával foglalkoznak, meg javítják a károkat, amit a fogyi generál. Mert ezek körül semmi sincs biztonságban. És akkor itt jön a másik probléma.

A családtagok már a Forrest Gump film előtt is küzdöttek azért, hogy a társadalom elfogadja az ő kis nyomi gyereküket (azóta persze ez még inkább jellemző, mert hát milyen jó példa az arra, hogy a nyomik milyen nagy dolgokat hozhatnak létre, hát gratulálok, hogy valaki egy filmmel érvel, tessék akkor én meg azt mondom, hogy a 300-ban tök gonosz a nyomi, szóval minden nyomi gonosz), és rábólintson, hogy ők is ugyan olyan emberek, mint mi. Hát kurvára nem. Ezt mindenki tudja, de persze nem szabad ezt kimondani, mert az kegyetlenség. Az a nyomi csávó, aki egy 2 éves csecsemő szintjén vegetál 30 évesen egyáltalán nem ugyanolyan, hanem sokkal ROSSZABB, mint egy normál 30 éves ember. Nem más, nem különleges, nem fura, hanem szar. Rosszul működik, elromlott, eltörött, nem lehet megjavítani. De sajnálatos módon egyrészt ugye a keresztény értékrendek szerint ezektől a hibás elemektől nem lehet megszabadulni, mert az gyilkosság. De gondoljunk bele, azt is gyilkosságnak neveznénk, ha hagynánk, hogy azt csináljon, amit akar, és éljen, ahogy tud. Keressen munkát, neveljen gyereket. Mert az első héten meghalna magától. Ez is a mi gyilkosságunk, mert ugye a családjának gondját KELL viselnie. Ez a társadalmi kényszer. Irdatlan mennyiségű gyógyszerrel kell őket tömni, iszonyatos időt vesznek el az embertől, és semmilyen szinten nem adnak semmit a társadalomnak, de még a családjuknak sem, hiszen képtelenek bármire is maguktól.

A bónusz az, amikor a testi fogyaték kombinálódik az értelmivel, akkor még járni sem tudnak. Létezett erre egy kurva jó kis rendszer Spártában, kikúrták a gyereket a Taigetoszra, azt csókolom. Nekünk ennél sokkal kifinomultabb lehetőségeink vannak. Már a 3. hónap után tudható, hogy a gyerek nyomi lesz-e mikor megszületik, gyakorlatilag minden probléma nélkül el lehet vetetni, és lehet újra próbálkozni. Nem kell megszülnie egy nőnek sem egy olyan gyereket, aki később ténylegesen tönkre fogja tenni a család életét. Kegyetlenség? Egyáltalán nem. Az a kegyetlenség, hogy a szülő úgy ragaszkodik ahhoz, hogy a kis kripli gyereke megszülessen, és minél tovább éljen. Felteszi a kérdést: Vajon ez a gyerek élni akar-e? Persze. Nem meghalni akar, akkor akarna meghalni, ha fel tudná fogni, hogy mi számára az élet. Ha a házőrző kutyák tudatra ébrednének, a felük öngyilkos lenne, mert rádöbben, hogy semmi izgalmas nincs abban a kurva gumicsontban. Aki nyomin született, nem tudja, hogy milyen az élet normálisan, ahhoz ragaszkodna, amije van, az ő döntése ebben, mint ahogy minden másban is, teljesen irreleváns.

Az is szánalmas persze, hogy a szülők, és gondviselők úgy ragaszkodnak néha a nyomijukhoz, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy mennyire szenvednek miatta, és az egészet csak azért csinálják, hogy megnyugtassák a kis lelkiismeretüket, hogy ők mégis fontosak a világban, van feladatuk az életben, más ember élete múlik rajtuk. Ez a másik hatalmas tévedés. Ha valakinek az életcélja az, hogy fenntartson egy másik életet, akkor annak a bizonyos életnek oka kell, hogy létezzen. Valamit létre kell hoznia, valamit csinálnia kell, ami miatt fontos. Ilyen pl. Stephen Hawking. Ő sem életképes már (persze ő az volt valaha), mint egyéni ember, és ezen felül jelenlegi társadalmunk valószínűleg legokosabb embere (csak így mellesleg), de aki gondját viseli, annak tényleg lehet ez életcél. Annak a belvárosi anyukának/apukának, aki egy csonthülye nyomit istápol évtizedek óta, az nem valódi életcél, hogy egy olyan életet tartson fönn, ami semmit nem csinál a gagyogáson kívül.

Szóval ez az én bajom. Ha kicsit érettebb lenne a társadalom, bevallaná magának, hogy ezekre az emberekre nincs szükség, és nem erőltetné őket végig egy szenvedéssel és értelmetlenséggel teli, aránylag is rövid életen.