Még mielőtt lesújtana az apokalipszis, mindenképpen érdemes elugrani egy moziba és pofátlanul drágán jegyet váltani Peter Jackson legújabb látványorgiájára, A Hobbitra. Ha valaki képes nagyvonalúan átlépni a sztori majdnem teljes hiányán és az olcsó megoldásokon, akkor jó eséllyel lesz olyan élménye, amit a laptopról nézve nem tud átadni rendesen a film. Nem éppen spoilermentes kritika következik, amire csak azért vetemedek, mert a történet kábé nulla, így igazán poén sincs, amit le lehetne lőni.
A Hobbit egy pofátlan film. Tömény három óra gyönyör, amit csak néhol szakít meg egy történetnek hazudott akármi. A sztori ugye világos: néhány törp vissza akarja szerezni népük régi lakhelyét, Erebort, az ott punnyadó Smaug nevű sárkánytól, ezért egy brutális bebaszással kevert zabálás alkalmával rendesen tönkrebasszák egy hobbit komfortzónáját, aki végül elkíséri őket némi gandalfi nyomásra. A film bevezetése után pedig a szereplők elkezdenek ész nélkül rohanni a céljuk felé és meg sem állnak a Magányos Hegy (aka Erebor) lábáig.
Peter Jackson legnagyobb érdeme valóban az, hogy belehelyezte A Hobbit sztoriját A Gyűrűk Ura világába, sőt, vette a fáradtságot és a vonatkozó Tolkien novellákat is elolvasta, hogy teljes képet festhessen a kialakuló homályról, ami hatvan évvel később egy sokkal kényelmesebb, inkább sétának nevezhető kalandozásba torkollik majd. A könyvnél jobb filmet csinálni nem volt nagy művészet, a digitális korban meg pláne könnyű lenyűgözni a nézőket, de tény, hogy eléggé fasza lett a végeredmény.
"Úgyis megnézik, miért szarakodnék a történettel?"
A probléma inkább a miérttel van. Az már az első részből kiderül, hogy semmi különösebb indoka nincs annak, hogy ez a trilógia elkészüljön. Nagyjából annyi történik, mint a Star Wars esetében: az előzmény ugyanúgy három részes, mint az eredeti és rendesen idézi szó szerint az alapvetést. Ilyen az, mikor Gandalf még az odúban bedobja a megnövős-mennydörgős trükköt, ahogy maga a sztori kezdése (60 évvel később Frodó szalad a varázsló elé, Bilbó meg úgy tesz, mint aki a szülinapjára készül) is egy olyan keretet ad a filmnek, amit nehéz nem olcsó, valahol mégis zseniális húzásnak tartani. Ezek a kikacsintások viszont azt az érzetet keltik az emberben, hogy A Hobbitnál egoistább remekművet keresve sem találhat az ember: Peter Jackson őszinte rajongással hajt fejet saját nagysága előtt, mikor megidézi az egyébként valóban fantasztikus A Gyűrűk Urát. Ez a film nem akarja átugrani a saját maga elé rakott lécet – pusztán azért létezik, hogy megmutassa, micsoda teljesítmény volt olyan magasra tenni azt.
Arról, hogy sztori gyakorlatilag nincs a filmben már volt szó, ezt viszont nagyon könnyű megbocsátani, mivel cserébe olyan akciókkal van tele, amik köré nem is kell komolyan vehető történet. Gandalf nagyjából annyit varázsol csak ebben az epizódban, mint a későbbi részekben összesen (helló, Yoda), a sárkányról csak benyomásokat lehet szerezni, de már azok is iszonyatos méreteket sugallnak, Völgyzugoly pedig még mindig gyönyörű. Ráadásul egy csomó fontos kérdésre, amit az eredeti trilógia felvetett, végre választ kapunk. Kiderül például, hogy Gandalf tényleg valami drogot szív a pipájából, ahogy A Gyűrűk Urának legfontosabb kérdésére, a sasok használatának mellőzésére is fény derül: egyszerűen láthatóan gyávák és nem merik közelebb vinni a társaságot a Gonosz Digitális Ellenséghez a feltétlenül szükségesnél.
Az tehát, hogy kábé háromórányi, teljesen történetmentes önfényezés a film, senkit ne rémítsen meg. A látvány simán kárpótol mindenkit, aki idegrohamot kap akkor, ha valaki teljesen jogosan dicséri saját magát. Kitűnő szórakozás a világvége partik elé.
