Hamu és Feltámadás

Nehéz bármit is hozzátenni a comment:com vonatkozó cikkéhez a Mokka reggeli "hibájával" kapcsolatban. Bárkinek a halálával kapcsolatban elképesztő, ha valaki nyerészkedni akar, de egy 11 éves kisfiú esetében talán még inkább gyomorfogató, amivel a TV2 (Élmény a négyzeten! - hát az bazdmeg) reggeli műsora hívta játékra a horribilis összegért esemesezni vágyókat. Alant mindenesetre közzétesszük a TV2 közönségszolgálatának telefonszámát, valamint az MTVA NMHH panasztételi lehetőségeit. A közönségszolgálatnál jókat lehet kurvaanyázni és/vagy elmagyarázni, hogy mit nem kéne csinálniuk, Szalai Annamáriáék figyelmét pedig hívjuk fel akár naponta többször is arra, hogy a minimum egy ilyen rohadékság után, hogy egy hétig nem engedik a nézőknek, hogy a második legnagyobb kereskedelmi csatorna műsora butítsa el őket végleg.

Az ünnepek olyanok, mint a megfázás: hosszú és általában szenvedéssel jár, de legalább nem kell dolgozni menni és lelkiismeret-furdalás nélkül lehet pálinkát vedelni. Amellett pedig, hogy valójában végigunatkozzuk a napot ahelyett, hogy élveznénk a szabadságot, ráadásul teljesen divatjamúltak is. Félreértés ne essék, nincs nekem bajom a különböző ünnepnapokkal, de tény, hogy egyáltalán nem haladnak a korral. Megemlékezünk például államalapítószentistvánakirályról, de Mark Zuckerberg szülinapját senki nem ünnepli a haverjain kívül, pedig lássuk be, mai életünkhöz sokkal többet adott hozzá a Facebook nevű, sok bosszúságot okozó, mégis megkerülhetetlen platformja a közösségi életnek, mint egy ezer éve halott király, akinek valamiért még mindig nem temettük el a jobb kezét. A továbbiakban a Főnix blog három nemzetközi ünnepnap-javaslata következik, amik közül ugyan egyik sem igényli a beöltözést, nem is zárják ki azt.

A mai nap ugyanolyan átlagos volt, mint a többi. Reggel korán felkeltem, kimentem kávét csinálni, amíg vártam az ébresztő nedűre beizzítottam a kölcsönlaptopot, tettem háromésegykicsi kanál cukrot a mélyfekete itókába, rálöttyintettem némi tejet, elszívtam két cigit, ránéztem az Indexre, ahol láttam, hogy 250.000 eurót ér a magyar állampolgárság, aztán elmentem tanítani. Alig három hónapja még tuti volt, hogy jönnek haza a magyar fiatalok, nem lesz baj. Ma már Kínából akarunk importálni újmagyarokat.

Elmondom most épp mi zavar. Pontosabban nem is most zavar, hanem már azóta, hogy képes vagyok gondolatban az elemi ösztönök megfogalmazásánál bonyolultabb összefüggések áttekintésére. Ez nem is lehet más, mint hogyasszondja „magyar néplélek” vagy „ez tipikusan olyan magyar dolog”. Mert nem. Mert ez bullshit.

Október 23., természetesen márciustizenötödike mellett, a legszimbolikusabb nemzeti ünnepünk, amit előszeretettel használ ki az összes politikai és úgymond civil szervezet. 56 évvel ezelőtt egy jó szokásunkhoz híven alulról szerveződő forradalommal ismét megmutattuk, hogy simán elküldjük mi a picsába az elnyomókat, ha már annyi ideje vannak a nyakunkon, hogy az már tényleg idegesítő. Ilyen ma nem fog történni, lesz viszont egymilliós fáklyás felvonulás a békéért.

A magyar történelmet tulajdonképpen nagyon könnyedén végig tudjuk venni három dal végighallgatásával. A három szám három különböző korszakról szól (eredetmonda, királyok, XX. század), és ahol az egyik véget ér, kvázi ott folytatódik a másik. Mivel van stílusunk, mi anno a középsővel kezdtük ezek értékelését, a Belga után most szintén rapper jön, méghozzá Sub Bass Monstertől a Rege a csodaszarvasról.

Természetesen gyakorlatilag a mérnökökre van a legnagyobb tényleges szükség a világon, ezt egy percig sem tagadom. Valószínűleg a legtisztességesebb és társadalmilag leginkább elfogadott módja a hatékony pénzszerzésnek. Ugyanis mindenki tudja, hogy az ügyvédek szenteskedő seggfejek, a bankárok tolvaj zsidók, a vállalkozók maffiózók, a programozók egész nap csak wowoznak, a művészek meg csak szimplán nem érdemlik meg a pénzt, amit kapnak, még akkor sem, ha csak nyalókára elég. A hivatalos bűnözők (bankrablók, tolvajok, terroristák, politikusok) meg nem számítanak bele a valódi pénzszerzési kategóriákba, ezeket bárki csinálhatja másodállásban.

Bevalljuk őszintén, mi itt, a Főnix kocsmában nagyon szeretjük bekapcsolva hagyni a sportadókat estére, hadd menjen a százmilliomodik barcareál, ha már fizető (?) vendégek vannak. De persze még jobban szeretjük a magyar focit, azon belül pedig talán a legeslegjobban a szurkolói kultúrát. Mert a magyar pályákon olyan gyöngyszemeket hallasz, mint például a lassan klasszikussá váló „Vidista szopd le az Orbánt” (tegnap a közszolgálaton lehetett hallani!), meg persze az örök kedvenc: „Ki a faszom az a Ján Slota? Ó-ó-ó-óóó, egy faszszopóóóó”. De amúgy tényleg: ki az a Ján Slota?

1849. október 6. A vérbe fojtott magyar szabadságharc vezéregyéniségeit, szám szerint 13-at, név szerint Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knezić Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt Aradon kivégezték. Már aznap, egy-két órával az esemény után kult-státusba emelkedett az egész csapat, hiszen tömegesen mentek oda sírva a helyszínre az emberek. Nemzeti gyásznap a javából.

„Sokan mondják majd nekem [Jézusnak] ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nekik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Máté 7:22-23)

Vannak olyan dolgok, amik első ránézésre nem is lennének zavarók, és eleinte nyugodtan élünk mellettük, de aztán a kis adag kellemetlenségek végül összeadódnak, és kitöltenek egy igazi gyűlöletposztot. Most pl a kutyákról, meg a gazdáikról van szó, mert ami Budapesten ez ügyben történik, az botrányos. Kutyaszar, kutyájukat pórázzal fojtogató gazdik, húgytól rohadó lámpaoszlopok, feszes pórázban felbukó, ártatlan járókelők, világgazdasági válság. Minderre megoldás lenne egy okos törvény.

Szeretett kormányunk az utóbbi időben sem hazudtolta meg önmagát, már-már kínosnak érezzük mi is, hogy az Orbánbrigádról írjunk, mert még a végén úgy tűnne, hogy csak kritizálni tudunk. Kár, hogy nincs olyan, amit ne lehetne kritizálni. Most viszont örömmámorban úszunk, hiszen, nagy nehezen ugyan, de végre megtalálták az egyetlen államot, amelyik hajlandó közösséget vállalni velük. És még pénzük is van.

Nemrég volt a premierje egy új amerikai sorozatnak, aminek a hangzatos Revolution címet adták. Nem, egyáltalán nem egy Kommunista Kiáltvány jellegű dologról van szó, hanem arról, hogy a világon mindenütt rejtélyes módon elmegy az áram (ami itt azt jelenti, hogy egyúttal autók, repülők, mobilok, szóval minden meghal). A poszt szempontjából pontosan ennyi a lényeges, ahhoz, hogy lássátok, mit lehet egy ilyen ötletből kihozni kattintsatok ide vagy ide vagy ide.

Az év mindenki által remegő lábakkal várt időszaka elérkezett végre: ismét ellepik az utcákat a hiénák, akik mások mocskában guberálva próbálnak fémre távolról hasonlító dolgokat összeszedni az utcáról. Igen, a lomtalanításról lesz szó, de kivételesen hisztit félretéve, a dolgokat a maguk prózaiságában nézve.

Nehezen lehet bírni azt a tempót, amit a hirtelen jött szeptember diktál. A közélet felpezsdült, alighogy befejeződött a paralimpia, elkezdődött a magyar politikai élet szezonja, sikerült kiakasztani a nőket, az új csodaszó pedig az emancipáció (és miközben ezeket a sorokat írom, a TEK is akcióba lendült). Eközben a Kossuth téren szép csendben (??) éhségsztrájkolnak valakik. Pontosabban Valaki és a követői.

Az elmúlt időszakban mondhatni túlságosan is sok szó esett sérült embertársainkról. Most nem az Alpok brutális leszámolásáról van szó természetesen, hanem a Csendesebben kolléga által is érintett, úgynevezett nyomorékokról mozgássérültekről. Na most nekem személy szerint a világon semmi problémám nincs azzal, hogy kevésbé szerencsés emberek is versenyezhetnek, hiszen tényleg kemény megpróbáltatás már az is, hogy ilyen sérülésekkel teljes életet élhessenek, pláne durva, hogy képesek olyan teljesítményre, amire én például nem vagyok.

Tudom, hogy a sportok megítélése a legtöbb ember szerint szubjektív, valaki a focit szereti, valaki a forma1et, de afölött nem tudok elsiklani, hogy milyen egy szar sport az a vívás. Ezt a sportot vagy meg kell szüntetni, vagy meg kell változtatni, ez nem kérdéses.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolkodtam el azon, hogy szükségünk lenne valamire, ami egymagában reprezentálja Magyarországot. Tudom, a korona ilyen, de minden rendes országnak volt valamilyen koronája, mégsem használja jelképként senki. Kellene valami, ami nagy és hatásos.

Gyerekkoromból emlékszem, amikor a tanár néni megkérdezte, hogy mit vennénk, ha lenne egymilliónk. Mindenki mondott rá faszaságokat, már amennyire egy ilyen korú gyerek faszaságokat mondhat pénzügyileg, de ha jobban belegondolunk mégis mit lehet venni egymillióból?

Itt van például ez a Janics Natasa. Pontosabban Douchev-Janic Natasa, bár az írásmód változó, attól függ, hogy milyen helyesírást használunk, még akár a ’c’ fölé kerülhetne az a kis izé is, amit most nem fogok megkeresni a wordben. Akkor ő most szerb vagy magyar? Esetleg orosz? Az állampolgárság témája jelen pillanatban semmilyen aktualitással nem bír, ezért kínomban ráfanyalodom erre a kérdésre.

Attól függően, hogy honnan nézzük, augusztus 20-án sok mindent ünnepelt már a Nemzet. Azt viszont, hogy pontosan mi is az, ami miatt éppen ez a nap az Állami Ünnep, 10 emberből jó, ha másfél tudja. István már öt napja halott, a koronázása jóval később volt, a születésének pontos dátumáról pedig senkinek nincs lövése sem. Azt viszont tudjuk (már ha bárki veszi a fáradtságot, hogy utánanézzen), hogy 1083. augusztus 20-án I. László pápai engedéllyel szentté avatta. Vicces ünneplenyúlások, átértelmezések és vallásviták övezik az egyetlen olyan ünnepünket, amikor végre nem azon picsogunk, hogy milyen durvamód szoptuk végig a történelmünket.

Itt volt nekünk ez az olimpia, össznépi tévénézést okozva ezzel kis hazánkban. Ez mind szép és jó, hál’ Istennek nyolcszor is hallhattuk a magyar himnuszt, még ha elsőre, Szilágyi Áronnál a szervezőknek nem sikerült túl jól abszolválniuk azt a nehéz feladatot, hogy a gugliról letöltsék a megfelelő verziót. Gyurta aranyánál már – köszönhetően a magyar felháborodásnak – a jó himnuszt hallottuk, majd még hatszor. Ezt köszönjük, a poszt viszont ezúttal a Himnuszról fog szólni.