Úgy tűnik, Görögországban nem csak akkor telik gyorsan el egy hét, ha nyaralni megy az ember, a fordulatos kalandok a hétköznapok részeivé váltak. Kár, hogy a Demokrácia Bölcsője, az Európai Kultúra Anyja és mostanában a Civilizált Világ Che Guevarája nagyjából egy hét leforgása alatt akkora faszt növesztett, hogy végül képes lett seggbe kúrni saját magát.
Őszintén szólva a Nagy Görög Blöff előtt a Sziriza engem különösebben nem érdekelt azon túl, hogy vadbaloldali és marha szimpatikus dolgokat mond. Részemről a nagy hype miatt úgy voltam velük, nehogy úgy járjunk, mint például az új Terminátorral, ami belengette az újrakezdés lehetőségét, de végül csak földbe döngölte az amúgy is elkurvult hagyományokat. Aztán persze igazam is lett, ahogy az új Terminátort két Schwarzenegger sem menthette meg, úgy Görögország is megijedt a ténytől, hogy hirtelen tökalsóból az osztály legmenőbb csávója lett.
Az évszázad blöffje
Pedig eleinte egyáltalán nem tűnt úgy, hogy feladják, sőt, heteken keresztül bírták pislogás nélkül a farkasszemezést. Politikailag zseniális húzások sorát tolták le Cipraszék, aminek a lényege annyi volt: kapja be az EU, kapja be a pénz diktálta demokrácia és főleg kapja be a Nyugati Elit, akik a szegények sarcolásából tartják fent a status quo-t, miközben igen jól is keresnek mellé.
Kezdődött azzal, hogy tettek egy nagyon is visszautasítható ajánlatot a hitelezőknek, mondván: figyu, alapból ez ellen kampányoltunk, úgyhogy ez szigorúan technikai szempontból végül is kompromisszum, tessék, itt egy reformtervezet. Orbánpofozó Juncker, a Magyar Liberálisok Védőszentje természetesen nem volt elragadtatva, szinte sértődötten nyilatkozott, kábé mintha most nevezték volna diktátornak és pofozták volna fel nagy plénum előtt. A görögök viszont vérszemet kaptak és úgy döntöttek, ha más nem, hát ők lesznek azok, akik kiállnak a kicsiket basztató nagyok ellen. Miközben minden kiscsávó a suliban a padok alá bújva nekik szurkolt, fogták magukat és sorozatos ütésekkel támadták a felsősöket, különös tekintettel Varufakiszra, az osztály legjobb (és egyetlen faktos) matekosára, aki egy adott ponton odáig ment, hogy leterroristázta azokat, akik megpróbálják elvenni a gyengébbek ebédpénzét.
valódi görög kormányzati plakát a múlt hétről
A trojka (avagy: az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap) persze nem volt elragadtatva attól, hogy valaki, akitől rengeteg lóvét akarnak még elvenni, hirtelen tököt növesztett és visszaugat, úgyhogy visszadobták a görögök csomagját azzal, hogy ez még kevés, sőt, voltak olyan kedvesek, hogy még segítettek is nekik és adtak egy új, jobb, igazán felturbózott megszorítástervet. Hiába, ha valaki, hát ők értenek hozzá, hogyan kell egy ilyet összerakni. És Cipraszék ekkor meghúzták azt, amiről minden elnyomott középiskolás csak álmodozik: nem mentek árulkodni, nem húzták be fülüket-farkukat, hanem megszervezték minden idők legnagyobb felsős-verését, ahol az amúgy vonakodó többiek feladata pusztán annyi volt, hogy jelen legyenek, csinálni, mondták, nem kell majd semmit, csak gyertek a nagyszünetben a focipálya mögé, a többit mi elintézzük. És a többiek jöttek, a felsősök pedig sokkolva látták, hogy a csávó, akit eddig kényükre-kedvükre szopattak, hirtelen a suli legmenőbb diákjává avanzsált – és ez ellen nem tudnak tenni semmit, mert már késő.
Az erősebb kutya baszik
Az EU-s megszorító csomagról tartott népszavazás önmagában elég volt ahhoz, hogy lesokkolja az egész világot: egy hosszúra nyúlt pillanatig úgy tűnt, tényleg lehet szabadságharcot vívni az EU ellen, nem à la Orbán, hanem valami titkos, csípős mediterrán recepttel. A gépezet persze beindult, a népszavazás belengetése már elég volt ahhoz, hogy jöjjön a zsaroláshullám: ha tárgyalni akar Görögország, akkor a tudálékos fasz Varufakisznak mennie kell, a mainstream sajtó zengett attól, hogy szoros eredmény lesz, mindenki arról cikkezett, hogy nem lesz euró, jön a drachma vagy az államcsőd.
Végül csak Varufakisz mondott le, ő is csak azért, mert győztek. Ahogy azt várni lehetett, a sajtó minden erőfeszítése ellenére a Nem elsöprő győzelmet aratott, az EU pedig egy pillanatig elhitte, hogy a görögök képesek és újra megteremtik a demokráciát, miközben az elitnek olyan kényelmes lett a szék, hogy ha rájuk gyújtják a házat, akkor tuti nem tudnak kimenekülni időben. A harc persze ezzel még nem ért véget, a pénzesek elindították a zsaroláshullám második fázisát: ezúttal már félelmet gerjesztettek mindenkiben, aki Görögország felé venné az utat.
Az euró lassan fogyott és hiába volt az ellenkezője igaz, a világsajtó zengett attól, hogy ha valaki görög nyaralásra gondolt, az inkább most mondja le. A görögök pedig valamiért megijedtek.
Semmi se mutatja jobban az erőviszonyokat, mint ez az apróság a nyaralókkal: a hét elején még arról cikkezett mindenki, hogy
Két nappal később, mikor a görög parlament szembemenve a népszavazással és a saját érdekükkel egy megszorító csomagot tárgyalt (amit néhány órával később elsöprő többséggel meg is szavaztak), hirtelen kiderült, hogy
– mondta Ciprasz, mikor azzal vádolták, hogy végig az volt a szándéka, hogy országa kilépjen az eurózónából. Így utólag talán elmondhatjuk, hogy nem ártott volna egy.
Ha a görögök végig tudják vinni ezt a harcot, az EU végül beadta volna a derekát. Nem azért, mert olyan jóságosak, nem azért, mert öt neves közgazdász (köztük a rossz értelemben vett liberálisból jó értelemben vett szocialistává avanzsáló Jeffrey Sachs is) könyörgött Merkelnek, hogy talán gondolkodjon már el azon mit csinál, még csak nem is azért, mert igazuk van.
Itt és most arról volt szó, hogy az EU egy pusztán pénzalapon működő bürokratikus szervezet vagy valóban az Európai Demokrácia és Együttműködés Ideájának Megvalósítója. Ha az előbbi, akkor a görögök bukták a blöfföt és ezzel a pénzt is, viszont az EU soha többet nem tetszeleghet abban a pozícióban, hogy valójában valamiféle utópia valósul meg itt. Ha az utóbbi, akkor a kicsik, akik amúgy is lázadoznak a terhek ellen sorban bemutatnak, viszont az EU kiteheti az ablakba azt, amit mostanra már senki nem hisz el: hogy valóban egy jobb Európa képe vezérli a sok bizottság munkáját, nem pedig a németek néhány évtizedente szokásos birodalmi törekvései.