1849. október 6. A vérbe fojtott magyar szabadságharc vezéregyéniségeit, szám szerint 13-at, név szerint Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knezić Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt Aradon kivégezték. Már aznap, egy-két órával az esemény után kult-státusba emelkedett az egész csapat, hiszen tömegesen mentek oda sírva a helyszínre az emberek. Nemzeti gyásznap a javából.
És nehéz is ezzel vitatkozni. A mi szempontunkból valóban szomorú dolog történt, ami megrázta akkor a magyarságot és ma is képes ugyanezt a hatást kiváltani. Igazságtalannak mondjuk nem nevezném, végső soron valóban szabadságharcosokról van szó, akik tudták jól: ha veszítenek, az az életükbe kerül. Így is lett. Részemről egyébként Török Ignácot, sorban a hatodikat sajnálom a legjobban: még mielőtt a hóhér végezhette volna a munkáját és a mártírság magaslataiba repíthette volna, szívrohamot kapott. Gyorsabb, kíméletesebb halál a kötélnél, de valahol ironikus is. A többiek szépen sorban, egymás után haltak meg a hazájukért.
A tizenhármas viszont szerencsétlen szám. Erre jöhetett rá Haynau is, hiszen gyorsan korrigált, 1849 augusztusa és 1850 februárja között kivégeztetett még három tisztet is. Abból, hogy ez ilyen hosszú ideig tartott arra lehet következtetni, hogy a győztes osztrákoknál a bürokrácia fontosabb volt a bosszúnál.
Haynau egyébként nem nevezhető sztárnak. Celebnek talán, de tény, hogy mindenki gyűlölte a csávót. Egész Európa. A brescai hiéna brüsszeli szállodájának lépcsőjét vérrel locsolták le, Londonban pedig sörgyári munkások konkrétan megverték a csávót. Megérdemelte, egy hülye pöcs volt.
Az viszont faszság, ha valaki Haynau miatt nem koccint sörrel. Még ha el is hisszük a legendát arról, hogy ivott a kivégzések örömére, akkor sem szabad tudomást venni a kor főnixkocsmai értelemben vett Antikrisztusáról.
Az október 6-i kivégzésekkel kapcsolatban az a legfontosabb, hogy megértsük: ez egy olyan ünnepünk, amiről mindenki ugyanazt gondolja. Ennek én örülök. Ha másért nem, ezért talán érdemes volt meghalniuk.
