Bizonyos globális hagyományok miatt (úgyismint „karácsonyi és/vagy szülinapi ajándékozás”) hozzájutottam egy, az Athenaeum gondozásában megjelent, magát nemes egyszerűséggel „Az év legviccesebb könyve”-ként meghatározó regényhez, amit egy Jonas Jonasson nevű svéd újságíró-kommunikációs tanácsadó-tévés producer írt, aki most valami svéd szigeten él pár csirkével. Nem mellesleg ez az első könyve, úgyhogy pláne szép nyitásnak lehet nevezni. A regény címe amúgy már önmagában felhívná magára a figyelmet az önmeghatározás nélkül is: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Bármilyen megdöbbentő, pontosan erről is szól. Meg izmusokról, a vérzivataros 20. századról, egy csomó idiótáról, sőt, még egy Szonja nevű elefánt is van benne.
Maga a könyv egyébként eléggé hullámzóan teljesít a humorskálán, afféle szinuszgörbeként felszárnyal, aztán lezuhan a mélybe, hogy egy Mao Ce-tunggal való találkozás ismét a magasba röpítse. Allan Karlsson története átível a komplett huszadik századon, 1905-től egészen 2006-ig követhetjük a svéd örökifjú történetét, aki minden meggyőződése ellenére, rendesen kivette a részét a történelem alakításából. Apolitikus ő, a durvábbik fajtából: bármiről örömmel beszélget, amíg nem valami ideológiát próbálnak rátukmálni. Meg persze amíg tart a pálinka. Ez egyébként egy visszatérő eleme a sztorinak, bármiről van is szó, egy idő után biztosan elhangzik, hogy inni esetleg lehet-e valamit mellé. Egy csomó ilyen cucc van benne egyébként, ami egy idő után fárasztóvá teszi a százéves ember történetének olvasását.
Pedig jó ötletek vannak benne, ahogy Allan végigvonul a történelmen, mindenütt iszonyatos zűrzavart hagy maga után. Robbantószakértőként részt vesz a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán, hogy aztán egyszer csak Franco hívja meg vacsorázni, segít az amerikaiaknak összerakni az atombombát, amivel lekötelezi a mindenkori elnököt (mellesleg Trumannal tequilázik éppen, mikor Roosevelt meghal), Szung Mej-linget nemcsak felszólítja, hogy viselkedjen rendesen, hanem Kínába is elkíséri, ahol aztán megmenti Mao feleségét, ami miatt menekülnie kell. Más ötlete nem lévén átkel a Himaláján gyalog, így köt ki aztán Teheránban, ahol Churchill helyett inkább a helyi nemzetbiztonsági hivatalt robbantja fel. Hazatérve hülyének nézik, ezért a svédeknek nem segít atombombát csinálni. Ezzel szemben viszont a Szovjetunióba elmegy, na nem Sztálin kedvéért (akinek később közvetve bár, de halálát okozza, mikor megszökik a Gulágról), hanem mert egy nagyon udvarias fizikust küldenek hozzá, akinek némi pálinka (következetesen pálinkának nevez mindent, akkor is ha az valójában vodka – ez is egyike az idővel fárasztóvá váló poénoknak) után elmeséli, hogy tulajdonképpen miképp is kell atombombát gyártani. A hidegháború legfontosabb lefegyverezési szerződéseit az ő hamis jelentései alapján látja indokoltnak aláírni mindkét fél, végül pedig, mikor végre hazamehet, egy okvetetlenkedő róka miatt magára robbantja a házát. Valahogy így. Eközben a jelenben, miután megszökött a saját születésnapjáról, ellop egy zsák pénzt, megöl néhány gengsztert, hogy végül ne tudják lecsukni se őt, se társait, köztük egy Szonja nevű elefántot, aki, ez már csak így megy ebben a könyvben, egészen véletlenül sétált be új gazdájához, aki segít Allanéknak. A címszereplő világbékéről alkotott elméletével (avagy: a pálinkázás mindenre megoldás, így az izraeli-arab konfliktusra is, csak a mennyiség a kérdés) pedig abszolúte könnyű azonosulni, pláne, ha az embernek online kocsmája van.
A könyv eleje néhol mosolyt csal az ember arcára, aztán egyszer csak, mikor az ember már azt hinné, hogy nem lesz ez semmi különös, Jonasson elkezd sziporkázni, csak úgy röpködnek a jobbnál jobb beszólások. A csúcsot akkor éri el, mikor a vizsgálóbíró kihallgatja a társaságot, ezután ismét lenyugodnak a kedélyek – érezhető, hogy ez már a sztori vége. Sajnos. Egy baltával is normálisabb befejezést lehetett volna vágni. Oké, a legeslegutolsó bekezdés eléggé frappáns, de ettől függetlenül a hullámzó teljesítmény és különösen a „megoldás” miatt valahogy azt tudja csak mondani rá az egyszeri blogger, aki szokott olvasni, hogy vicces könyv, de jónak a legkevésbé sem nevezhető. Kicsit olyan, mintha Jonasson egy szuszra írta volna meg, aztán senki nem nézte át, hogy inkább vicces legyen, ne pedig fárasztó.
Ami pozitív, hogy egy apolitikus szemén keresztül mutat be egy olyan korszakot, ahol minden a politikáról szólt, a közemberek életét úgy áthatották az izmusok, hogy senki nem menekülhetett előlük. Allan Karlsson sem, pedig ő aztán mindent megtett, leszarja, összesen két dologhoz ért, és mivel a kecsketejből pálinkafőzésre egyik nagyhatalom se kíváncsi, az atombomba titkát mondja el nekik helyette.
Allan Karlsson története azokról szól, akik régen vagy ma, teljesen mindegy, de azt gondolják, hogy a politikához semmi közük és messziről elkerülik. Holott áthatja az életünket, ezért viszonyulnunk kell hozzá. Ha nem tesszük, akkor is része leszünk a történelemnek így vagy úgy – a politika nem ereszt el senkit. Még ha nem is jó könyv, legalább szórakoztató módon világít rá, hogy sajnos kénytelenek vagyunk foglalkozni a körülöttünk lévő világgal, mert attól, hogy behunyjuk a szemünket, még nem fog eltűnni, csak megnő az esélye, hogy valaki kihasználja, hogy csukott szemmel álldogálunk a káosz a közepén.
Jonasson, Jonas: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Athenaeum, Budapest, 2012.
