Az elmúlt időszakban mondhatni túlságosan is sok szó esett sérült embertársainkról. Most nem az Alpok brutális leszámolásáról van szó természetesen, hanem a Csendesebben kolléga által is érintett, úgynevezett nyomorékokról mozgássérültekről. Na most nekem személy szerint a világon semmi problémám nincs azzal, hogy kevésbé szerencsés emberek is versenyezhetnek, hiszen tényleg kemény megpróbáltatás már az is, hogy ilyen sérülésekkel teljes életet élhessenek, pláne durva, hogy képesek olyan teljesítményre, amire én például nem vagyok.
Viszont kimondottan nevetségesnek tartom a felhajtást körülöttük. Óriásplakát a Margit híd budai hídfőjénél az egyiknek, mert aranyat nyert? Komolyan? Megmondom őszintén, én képtelen lennék annyi idő alatt leúszni ezt a távot, amennyi alatt Sors Tamásnak sikerült, és őszintén örülök a sikerének, de amikor a Mozgáskorlátozottak Országos Egyesülete azon szomorkodik, hogy nem mutatják ezeket a sportolókat eleget a köztévén, akkor azért még az én sokat elbíró gyomrom is görcsbe rándul. A Panem et Circenses-nek is van határa.
Általában nem értek egyet a köztévé döntéseivel, de az, hogy éjszaka ötven percben foglalkoznak a dologgal szerintem bőven elég. Most komolyan, ennyi erővel csináljunk freak show-t, adjunk neki valami hangzatos címet (Az akarat diadala) és nyomjuk főműsoridőben. Azzal persze baj lenne, ugye? Az persze nem felelne meg a közízlésnek, mi? De az, hogy kéz nélküli úszókat, láb nélküli futókat vagy éppen vak cselgáncsozókat nézzünk, az kimondott vágyása mindenkinek. Nem, nem azért, hogy röhögjön, hanem azért, hogy szánja őket. Szerintetek kérnek a szánalmatokból? Szerintetek nektek akarnak bizonyítani? Véleményem szerint csak játszani szeretnének, létrehozni a saját kis dzsemborijukat. Eköré show-t csinálni viszont csak kattintásgenerálás, semmi köze az „emberség diadalához” vagy az „akarás csodájához”.
Az pedig, hogy féllábúak veszekednek lábnélküliekkel a fél világ előtt azon, hogy ki mekkora lábat húzhat a combjára már konkrétan olyan, mintha egy South Park-jelenetet néznénk.
Paralimpiára nem nekünk van szükségünk, hanem azoknak, akiknek valóban fontos, hogy egymás között bizonyítsák, ki a jobb. Ha veszekednek a szabályokon, akkor a saját kis testületük majd dönt arról, hogy mi legyen. Mi pedig inkább dőljünk hátra a fotelben és nézzük meg a Való Világ sokadik kiadását. Még annak is több értelme van, mint szánakozva úgy tenni, mintha csodálnánk azokat, akiket az utcán amúgy messzire elkerül a többség, ha teheti.