Itt van például ez a Janics Natasa. Pontosabban Douchev-Janic Natasa, bár az írásmód változó, attól függ, hogy milyen helyesírást használunk, még akár a ’c’ fölé kerülhetne az a kis izé is, amit most nem fogok megkeresni a wordben. Akkor ő most szerb vagy magyar? Esetleg orosz? Az állampolgárság témája jelen pillanatban semmilyen aktualitással nem bír, ezért kínomban ráfanyalodom erre a kérdésre.
Örök probléma – főleg a sportban, de sok más területen is –, hogy kiket tartunk magyaroknak és kiket nem. A már emlegetett Janicson túl ott vannak a kézisek: Krivokapic, Perez Carlos (akkor már mért nem Kárlosz?), vagy a nőknél ott volt az egyik mindenidőklegjobbja, Radulovics Bojana. Persze nem felejtkezhetünk el az eredetileg román Miriuta-ról vagy éppen Thomas Sowunmiról sem, akik mindketten magyar válogatott focisták voltak, és még sorolhatnánk. A mérleg másik oldalán pedig ott van például a mellúszás királynője, Rebecca Soni, akinek szülei Kolozsvárról vándoroltak ki (azaz a mai Romániából, csak hogy még jobban bonyolódjon a helyzet), és beszél is magyarul, ugyanakkor az USÁ-ban született és amerikai. Nehéz eldönteni tehát egy olimpián, hogyha jó hazafiak akarunk lenni, akkor kinek szurkoljunk és kinek ne, pláne, hogy a felsorolt honosított sportolóink jó része olyan nemzetek szülötte, akiket nem igazán csipáz a magyar (Perez és Sowunmi persze kivétel).
Vannak olyanok is, akik szerint az a magyar, aki „azonos módon viszonyul teremtő, mindenható Istenünkhöz”, de ebbe talán ennél jobban ne is mélyedjünk el, ilyet még mi se írnánk le, pedig egy kocsmában aztán tényleg bármit be lehet böfögni. A kérdés csak az, hogy ebből a szempontból vajon ha az ateisták összefognak, akkor kiutálható-e minden hívő? Vagy mi a helyzet a református-katolikus-satöbbi ellentétekkel? És egyáltalán: hogyan kéne ezt megvalósítani egy olyan világban, ahol már az internetes letöltésnek is saját vallása van, a magyar pedig egy, a világban igen szétszórtan élő népcsoport? Súlyos és fontos kérdések ezek, melyek mind megoldásra várnak, miközben mi magunk még mindig nem tudjuk, magyarok vagyunk-e egyáltalán, és kik azok az emberek, akiket honfitársunknak tarthatunk.
Sanyi megmondja
Ki hát a magyar? Adekvát válasz a nyelv. De akkor mi van azokkal, akiknek magyar felmenői vannak, tehát van bennük magyar vér, de nem beszélnek magyarul? Ettől még a származásukat tekintve magyaroknak tekinthetők, meg egy csomóan megtanulnak magyarul, csak úgy, brahiból. Akkor legyen a származás? Ebben az esetben viszont, ha valaki semmit nem tud Magyarországról, a magyarságról, vagy úgy egyáltalán, akkor nehezen vehetjük magunk közül valónak, még ha el is fogadjuk, hogy származásilag tulajdonképpen ő is Árpád vére. Soni például magyar származású, nem is kicsit, de magát amerikainak tartja, úgyhogy talán ne mondjuk magyarnak. Vannak, akik szerint hagyni kéne ezt az egész állampolgárosdit meg az elavult nacionalistáskodást a fenébe, éljünk együtt boldogan, egy nagy családként. Ehhez már csak minden vallást, nyelvet, államhatárokat, ilyesmiket kéne eltörölni, igazán semmiség. Ráadásul nettó hülyeség is, sokkal unalmasabb lenne a világ, ha nem mocskosandorrázhatnánk egy egészségeset egy hét múlva, amikor ott lépnek pályára aranylábú fiaink.
A megoldás persze az, hogy az a magyar, aki annak érzi magát, és most tekintsünk el azon sportolóktól, akik a magasabb egyéni célok érdekében hazát váltanak. Ezek ugyanis nem hazát váltanak, hanem profi sportolók, akik végső soron azért harcolnak, hogy nekik jó legyen, ezzel párhuzamosan meg ugye mi is elégedettek vagyunk. Él itt egy csomóféle ember: magyar, zsidó, cigány, román, okos, hülye. De ha ő azt mondja magáról például, hogy ő egy magyar cigány, akkor nem tudunk vele sok mindent kezdeni, mint hogy elfogadjuk őt ennek, és nem lőjük a Dunába. Elszomorítanak azok az emberek, akik az ilyeneket nem tartják magyarnak (pedig állampolgárok ÉS beszélik a nyelvünket ÉS itt élnek), ahogy azok a fogalmatlan idióták is, akik kiakadnak azon, ha valaki büszke arra, hogy milyen nagy múltunk van, és milyen faszacsávók vagyunk. Én például büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, de arra is az lennék, ha véletlenül szlováknak, angolnak vagy uruguayinak születek. Nem kell túlmisztifikálni a származást, az egy olyan dolog, amit nem választhatunk, de ha véletlenül valakinek bejön ez az ország és teszem azt fekete a színe vagy éppen kazahsztáni orosz, de itt akar élni, akkor fogadjuk el közülünk valónak, mert a kenyér mindannyiunknak ugyanannyiba kerül.
