Gyerekkoromból emlékszem, amikor a tanár néni megkérdezte, hogy mit vennénk, ha lenne egymilliónk. Mindenki mondott rá faszaságokat, már amennyire egy ilyen korú gyerek faszaságokat mondhat pénzügyileg, de ha jobban belegondolunk mégis mit lehet venni egymillióból?
Az ország persze sokat változott azóta, meg ugye mindenki tudja, hogy „A INFLÁCIÓ INTELGILENCIÁT OKOZ”, de ettől függetlenül nincs olyan vészesen nagy különbség a problémában. Egymillió forint a legrosszabb dolog, amit kaphat az ember nyereményen. Ahhoz rohadt kevés, hogy bármi fontosat vegyen az ember, autóra, vagy lakásra nem futja. Ahhoz meg rohadt sok, hogy feléljük hónapról hónapra aktuális problémákra, teszem azt új cipő a gyerekeknek, vagy törött vécéülőkék kicserélése, meg ilyenek. Fáj az ember szíve, de nem lehet vele mit csinálni. Befektetni nem érdemes, és nem kamatozik bankban annyit, hogy az bármit is számítana.
Az egyetlen emberileg értékelhető döntés valami elektronikai berendezés lenne, teszem azt új tévé, vagy számítógép, de azok is sokkal olcsóbbak alapjáraton, nincs szükség egy millára, hogy az ember kenyérpirítót, porszívót, vagy szeletelő gépet vegyen (mellesleg az audiovizuális eszközök elrabolják az ember életét, és a Sátán eszközei). Ha az a milla tényleg nagy dolog a család életében, akkor fájna az ember szíve, ha ilyen dolgokra költené el. Nem mondhatnánk jó döntésnek. Utazni is lehetne belőle, elvinni a családot valahová Európába, de hosszabb útra már nem is elég, ha két, vagy több gyerekkel számolunk. Amerika, vagy a Távol-Kelet szóba sem jöhet.
Lehetne belőle házfelújítást csinálni. Az meg mindig úgy indul, hogy igen, egy 800 ezer elég lesz rá, aztán még maradnia is kell, abból meg futja új fűnyíróra, csak a baj az, hogy a 800 ezerből másfél milla lesz pillanatok alatt, aztán kész a baj, lehet venni a konzerveket kaja helyett a következő fizetésig. Ha meg az ember kis változásokat csinál a házban, meg sem látszik igazán, mégis elmegy az a millió.
A gyerekekre is lehet költeni. Suli, különórák, nyelviskola-zeneiskola, vagy csak a mindennapok: sörözések suli után, szalagavató, egyetemi gólyatábor, albi. Ergo totálisan kidobott pénz. A lehető legrosszabb lehetőség. A gyerek úgyis feltalálja magát, ha sörözni akar, nem kell neki pénzt adni rá (persze lehet, hogy csak az irigység szól belőlem). Az mindenesetre biztos, hogy ha a gyerekek kapják a lóvét, az olyan, mintha csövesnek adnánk. Jól fog esni neki, de nekünk olyan, mintha lehúznánk a retyón. Másfelől odaadni a pénzt másnak annak a jele, hogy feladjuk a dilemma megoldását, és inkább áthárítjuk a döntés felelősségét másra.
Erre már csak azt tudom mondani, hogy ne csövesekre hárítsuk a felelősséget, hanem rátermett emberekre, a csövesek már elkúrták egyszer, nekik nem a legjobb reklám. Olyan, mint Gyurcsányra bízni az országot, csak valami vadbarom tenné. Van viszont egy mentő ötletem. Adjátok a pénzt nekünk. A herdálás helyett az embertömegek minőségi szórakoztatására, és egyben tanítására fordítjuk. A nép-testvér nevelése, okítása egy valódi szent cél, amiben nem vész el egyetlen fillér sem. Ez az, amit ti is, gyerekeitek is, és gyerekeitek gyerekei is érezni fognak, mikor mosolyogva hátradőlnek a fotelban, és azt mondják: igen. Jó volt ez az űberkonzervatív vasárnapi rántott csirkecomb krumplipürével és lepénnyel.
(Fennáll az a lehetőség is, hogy stílusosan akarjátok elkölteni a milliót, ez esetben ajánlom, hogy társaságban kizárólag húszezres címlettel gyújtsatok rá a szivarkákra. Teljesen értelmetlen pénzpazarlás, de még mindig jobb, mintha a világbéke érdekében odaadnátok a lóvét valami civil szervezetnek.)
