Nagyon régóta foglalkoztat már ez a Himnusz-téma, elvégre a magyarság tudatunk egyik legfontosabb alappilléréről van szó, a Kölcsey-Erkel koprodukcióban készült mű méltán állítható Szent István, Mátyás király, a pálinka vagy éppen egy tetszőleges magyar kaja mellé. Sőt, talán fontosabb is. Ezzel nincs is semmi gond, csak hát úgy tartják az emberek (legalábbis én rendre ezt hallom), hogy egy-egy nemzet himnusza tökéletesen leképezi magát a népet. Nos, témánál vagyunk.

A Himnusz ugyanis finoman fogalmazva sem az életigenlésről, a hedonisztikus életmód hirdetéséről szól, de még csak nem is egy induló, hanem egy véget nem érő kesergés. Mondjuk annyit meg kell adnunk magunknak, hogy a klasszikus himnusz fogalmának legalább megfelel, mivel Istenhez való imádkozás. Az más kérdés, hogy ezt imádságnak kevésbé lehetne nevezni, sokkal inkább egy térden csúszva elmondott végső könyörgés, hogy „ugyan kérlek, sőt, könyörögve esedezem, hogy hagyjál már békén!!” Emellé végtelenül lassú, de legalább felemelő, vagy ha így jobban tetszik, pátoszos.
Szépnek szép, ezt elismerem, van benne egy jófajta dac, de a végére csak az marad, hogy áhh, tökmindegy minden, mi úgyis megszívjuk. Ezt talán épp a sporton keresztül lehet jól megvizsgálni. Ott állnak 11-en egy válogatott meccs előtt, eléneklik (már aki) a himnuszunkat, és a végén azért látszik, hogy nem hozta játékosainkat tűzbe az a lehetőség, hogy „balsors, akit régen tép”, cserébe legalább Izrael fiai sem lesznek feltétlenül csatába induló hangulatban ma este. Hozzuk akkor a másik végletet: az olaszok nótája olyan, hogy a végére bárki azt gondolhatná, hogy ezek széttépnek minket, felfalnak, kivégeznek, satöbbi (speciel a fociban ezt is csinálják). De az amerikaiak, a franciák, a németek és az oroszok is indulószerűséget választottak maguknak, a spanyolokénak pedig bár nincs szövege, de szintén nem rossz dal, és még sorolhatnám.

Azt hiszem érthető, mire gondolok

Az angolok például a válogatott meccseiken többször is eléneklik a meccs alatt az angol himnuszt, gyakorlatilag rigmussá vált, amibe persze az egész stadion azonnal beszáll (már az angol fele) és együtt eléneklik. A pályán nincs megállás, a játék megy tovább. (Most a zseniális Sex Pistols számot nem is mondom, meg hát attól nem biztos, hogy odavolt a királynő.) Képzeljük el ezt magyar földön: a játékosok nem értenék, hogy mit csináljanak, megállnának, mert ezt tanították nekik, a Himnusz alatt vigyázzba állunk, Pistikém! Eközben az amerikaiak minden évben külön várják azt, hogy ki fogja énekelni a Super Bowl előtt a himnuszt, mert bármelyik sztár is álljon ki, tuti, hogy egyéni értelmezést ad neki, ami vagy jól sikerül, vagy nem. Utóbbi esetben azért mindig kapják az ívet rendesen. Értem én, hogy kissé más világlátással bíró nemzetek ezek, de nekem ez a hozzáállás sokkal szimpatikusabb, mint a mienk. A mi Himnuszunk szép, de negatív és körüllengi valamiféle misztikus magyarság érzés, mert mi ilyenek vagyunk, minket állandóan ver az élet, de csakazértis megmutatjuk. Aztán kesergünk tovább. Legalábbis a Himnuszunk ezt sugallja.

Nem azzal van a baj, hogy a miénk egy lassabb fajta, nem. Hanem azzal, hogy iszonyatosan negatív hangulatú, ráadásul bejön mellé egy számomra értelmezhetetlen átszellemültség is az emberek részéről. Az olimpia alatt, amikor magyar ember állt a dobogó tetejére, bárkivel néztem a tévét, az egy-két kivételtől eltekintve felállt, és úgy hallgatta a Himnuszt. Én ezt nem tartom annyira fontosnak, hiszen speciel ebben az esetben nem is nekünk szól, hanem annak a sportolónak, aki nyert. Ő álljon, húzza ki magát, büszke fejjel nézzen előre, és ne foglalkozzon azzal, hogy a tatár-török-osztrák trió után ki igáz le minket legközelebb. Szóval én bevallom, nem szoktam felállni mindig, amikor a Himnuszt hallom, sőt, néha még dúdolgatni is merészelem, ha olyan hangulatom van. Nem értem azt sem, hogy a Himnusznak mért kell szentnek lennie, és hogy a magyar nép mért gondolja azt magáról, hogy ez tökéletesen leképezi a magyar néplélek bugyrait. Szerintem mi igenis egy vidám, nevetni képes és tudó nép vagyunk, ha meg nem, akkor csak szerencsés társaságokban fordultam meg eddig.

Mindezek mellett soha nem változtatnám meg a Himnuszt, nincs is mire, meg hát annyira beépült az én tudatomba is, hogy fel sem merülne bennem az ötlet, hogy esetleg cseréljük le. Nem vagyok oda érte, ezt elismerem, ettől még egy esetleges változtatásnál én is kiakadnék, de ha már így alakult, legalább nem kéne ferde szemmel nézni, hovatovább magyartalannak gondolni azt, akinek esetleg nem tetszik annyira és nincs megelégedve a mondanivalójával.

Arra például gondoltatok már, hogy a Himnusz tökéletesen elénekelhető a Boci, boci tarka dallamára is? Sokkal szórakoztatóbb lesz tőle.