Hamu és Feltámadás

Már említettük, hogy a téli napforduló köré mennyi ünnep szövődött a történelem folyamán, ezek közé tartozik természetesen a Karácsony is, amelyet mi itt leginkább ünneplünk. Honnan származik azonban ez az ünnep? Mi az, hogy ‘karácsony’? Ezek a kérdések jogosan foglalkoztatják a történelem/vallás/nyelvészet kedvelőit, de mi természetesen tudjuk a választ. Mint oly sok mindenre, erre is a magyarság régmúltjában kell keresni azt.

Bár próbáljuk magunkról elhitetni, hogy érzéketlen, cinikus szemétládák vagyunk, akiket nem érint meg egyáltalán az élet egyszerű szépsége, valójában mi is ugyanolyan érzékeny lelkű átlagemberek vagyunk, mint azok, akik anno kiakadtak azon, hogy megszüntetnénk a nyugdíjasokat és a fogyatékosokat sem kímélnénk. Tavaly elmeséltük, hogy keresztény szempontból az égvilágon semmi nem történt az évnek ebben a részében. Egy vicc egyszer jó, úgyhogy most bebizonyítjuk, hogy miért fasza ez a téli ünnepdömping. Mert félreértés ne essék, az emberiség történetének legjobban felépített időszaka a mostani.

A Karácsonyra Télünnepre hangolódva azon gondolkodtunk a szerkesztőségben, hogy mégis mivel tehetnénk a legtöbbet az ünnep szelleméért. Végül arra jutottunk, hogy az elfogadás és egymás szeretésének napjaihoz közeledve közelebb hozzuk egymáshoz a keresztényeket és a melegeket. Mert Isten buzi, ez nem is lehet kérdés, az Újszövetség gyakorlatilag csak arról szól, hogy a három lényegű egyisten mindhárom alteregója a fiúkat szereti. Félreértés ne essék, nincs semmi baj ezzel, nem kell emiatt keresztre feszíteni senkit.

Ma van az a nap, amikor mindannyiunknak meg kell állnia kicsit, lehiggadni, végiggondolni az életünket, és megtenni minden egyebet, amit egy ünnepen szoktunk. Álljunk meg egy percre, vessük tekintetünket az égre, és még most, amíg lehet, köszöntsük a Napot, éltető Anyánkat, aki sugaraival és melegével táplál bennünket. Most, ebben a percben van a téli napforduló, köszöntsük hát a Telet, és örvendjünk, mert mától hosszabbak lesznek a nappalok.

Ma van az a nap, amikor a vallások találkoznak. Nem konkrétan ma, hiszen a Karácsony máskor van, a Hanuka, vagy éppen a Kwanzaa pedig egyenesen egy hétig tartanak, az őseinkről nem is beszélve, hiszen az ókori római kultúra a Saturnaliat, míg mások Mithrászt ünnepelték, vagy bárki mást, akit istenüknek tartottak. A napforduló megünneplésének tehát hatalmas, több évezredes hagyománya van szerte a világon. Kulturális alap, amely már az ókornál is régebbi emberek tudatába is beépült, puszta megfigyelésként, ahogy felnéztek az égre.

Ma van az a nap, amikor kultúráink, vallásaink találkoznak, és életfelfogásunk végre pozitív irányba fordul pusztán attól a ténytől, hogy mától többet lesz világos. Örüljünk hát, gyertek, éltessük együtt a Napot!

Van az interneten egy közösség, amiről már régóta szót akarok ejteni, és most, egy kezdődő sorozat (vagy ami kisül belőle) első részeként velük kezdjük. Tulajdonképpen a magyar fociról lesz szó, ami mindig aktuális, hiszen mint az köztudomású, 10 millió szövetségi kapitány országa vagyunk, ami azért külön vicces, mert pont az az egy hiányzik, akinek ez az állása lenne. Szóval, a végső cél az, hogy mindent összevetve próbáljunk meg valamiféle konklúzióra jutni, és ezt a jelenkor legfaszább magyar focival foglalkozó oldalával, a TrollFocival kezdjük.

Nem lehet lenyugodni. Miközben a nyelvoktatásról szóló rendeletről valóságos cikkháború alakult ki a kormányzat és az online oldalak között, október óta a háttérben zajlik egy még komolyabb ütközet. Míg a nyelvoktatásnál vélhetően végül nem lesz igaza a jogosan paranoidoknak (vagy nem úgy), addig viszont a mérnökök között egyre reálisabbnak tűnik, hogy Magyarországon megszűnik a hivatásuk, mint olyan.

Kevés idegesítőbb dolog van annál, hogy bár folyamatosan követjük a híreket és minden alkalommal rácsodálkozunk a valóság teljes szürrealitására, a sok bába között elvész a gyerek és év végén csak egy homályos benyomásunk marad arról a töméntelen mennyiségű cinikus suttyóságról, amit a közéleti személyek napról napra lenyomnak a torkunkon. Részünkről úgy vagyunk vele, hogy itt az ideje egy szégyenfal létrehozásának, ami minden hónap végén megemlékezik azokról, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a fejünket a falba verve gondolkodjunk azon, hogy most akkor röhögni kéne vagy csak csendben sírni a sarokban. A kérdés egyszerű, pusztán arra kell választ adni, hogy mégis ki volt az, aki a legnagyobb gyökérséget csinálta a hónapban. A győztesek bejutnak az év végi döntőbe, ahol a végső nyertes egy minimalista stílusban rajzolt faszt kap ajándékba.

Facebookon jól körbefutott a Buzzfeed tegnapi cikke, ami annyiról szól, hogy az amerikaiak nem tudják elhelyezni az európai országokat egy vaktérképen.

Persze jön is a jóféle európai felsőbbrendűség, hogy haha, milyen bénák (de főleg hülyék) az amerikaiak, hát hiszen mindenki tudja, hogy pontosan hol van Liechtenstein. A képek egyébként tényleg viccesek, főleg mert az amerikaiaknak van úgynevezett humorérzéke és kommentálják saját tudatlanságukat. És nem mellesleg próbálkoznak.

De ez kevés, mert ugye konszenzus van arról, hogy az amerikaiak kövér, hataloméhes és nagyon buta emberek mind, egytől egyig. Ezzel szemben mi itt vagyunk Európában, a Kultúra Kontinensén és szépek vagyunk, de főleg rettentő okosak. Mi bezzeg el tudjuk helyezni az összes afrikai országot a térképen.

Mi bezzeg ki tudjuk tölteni ezt a vaktérképet hibátlanul:

A feminizmus egy fantasztikus dolog… volt. Volt akkor, amikor a nők nadrágot kezdtek hordani azért, hogy nadrágot hordhassanak és nem a pucér melleiket nyomták egyes ország vezetőinek az arcába azért, hogy… nos, nem értem a metaforát. Egyébként sem értettem soha ezt a melltartó ellenes hozzáállást. Eddig nem nőiségem végső és lerázhatatlan zálogaként tekintettem a melltartókra, sokkal inkább a jobbközépről-balszélre repkedő csöcsök elkerülésének eszközeként. (Ez a politikusoknál is jól jönne, nem?!)

Az elmúlt hónapokban Budapest utcáit járva rendre fel-felbukkant egy plakát, amin menő csávók (meg egy jónő) álldogálnak. Ők a The Illusonists nevezetű performansz és ezen a hétvégén éppen Budapesten adnak elő. Heten vannak, mindenféle bűvésztrükköket tudnak, de van köztük szabadulóművész, mentalista és feltaláló is.

Elkerülhetetlenül közeleg az a nap, amikor az egész ország sorsa újra eldől. Igen, épphogy túl az amszterdami 8-1-en mi már lélekben a következő hasonló Nemzeti Fordulópontot várjuk, amikor ismét hazánk állampolgárainak sorsa kerül terítékre: nincs öt hónap és választások lesznek! Nézzük hát sorban, mi várható a Játékban, ki milyen stratégiát építget a kampányidőszak elején.

Kevés idegesítőbb dolog van annál, hogy bár folyamatosan követjük a híreket és minden alkalommal rácsodálkozunk a valóság teljes szürrealitására, a sok bába között elvész a gyerek és év végén csak egy homályos benyomásunk marad arról a töméntelen mennyiségű cinikus suttyóságról, amit a közéleti személyek napról napra lenyomnak a torkunkon. Részünkről úgy vagyunk vele, hogy itt az ideje egy szégyenfal létrehozásának, ami minden hónap végén megemlékezik azokról, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a fejünket a falba verve gondolkodjunk azon, hogy most akkor röhögni kéne vagy csak csendben sírni a sarokban. A kérdés egyszerű, pusztán arra kell választ adni, hogy mégis ki volt az, aki a legnagyobb gyökérséget csinálta a hónapban. A győztesek bejutnak az év végi döntőbe, ahol a végső nyertes egy minimalista stílusban rajzolt faszt kap ajándékba.

Elöljáróban: a világon semmi bajom Anonymousékkal, sőt, rettentő szórakoztató társaságnak tartom az internet trollhordáját. De az, ami november 5-én történt Budapesten, egyszerre volt szomorú és mocsokmód vicces.

A Parkway Drive egy öttagú ausztrál metalcore zenekar a strandról. Nem depressziós északiak, a havat is csak hírből ismerik és mégis, ahelyett, hogy fiúbandát alapítottak volna, vagy lemennek Flo Rida-ba, csináltak egy metalcore zenekart. Emiatt elég sokan támadják őket, és többek közt emiatt is született meg ez a poszt, mivel nem nagyon találtam magyar nyelvű írást, ami ne ekézte volna ezt a zenekart.

Úgy néz ki, hogy a hónap slágere a prevenciós filmek készítése és publikálása, valószínűleg egy országos szintű audiovizuális terrorhadművelet keretein belül. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Rendőr-főkapitánysága által elkövetett Martin néven futó több civil áldozatnak is maradandó intelligenciacsökkenést okozó filmsorozat után pár nappal megérkezett Békés megye fegyvere is jobbnál jobb tanulságokkal. A Martint még kibírtam kommentár nélkül, bár erősen fogcsikorgatva, de a második támadásnak már neki kell mennem.

Kevés idegesítőbb dolog van annál, hogy bár folyamatosan követjük a híreket és minden alkalommal rácsodálkozunk a valóság teljes szürrealitására, a sok bába között elvész a gyerek és év végén csak egy homályos benyomásunk marad arról a töméntelen mennyiségű cinikus suttyóságról, amit a közéleti személyek napról napra lenyomnak a torkunkon. Részünkről úgy vagyunk vele, hogy itt az ideje egy szégyenfal létrehozásának, ami minden hónap végén megemlékezik azokról, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a fejünket a falba verve gondolkodjunk azon, hogy most akkor röhögni kéne vagy csak csendben sírni a sarokban. A kérdés egyszerű, pusztán arra kell választ adni, hogy mégis ki volt az, aki a legnagyobb gyökérséget csinálta a hónapban. A győztesek bejutnak az év végi döntőbe, ahol a végső nyertes egy minimalista stílusban rajzolt faszt kap ajándékba.

Hiperkarma, Punnany Massif, Mary Popkids, Ocho Macho, Vad Fruttik, 30Y, Kowalsky meg a Vega…és még sorolhatnánk. Van a magyar zenei életnek egy eléggé domináns ága, amit jobb híján „ilyen alterizé”-ként szokott a jónép definiálni, mivel nehéz konkrétan megfogni, hogy ezek pontosan melyik stílust is képviselik. Zenének zene, még jó is, de aki rámondja ezekre, hogy rock, azt főbe lőjük. Pop? Az mi is pontosan? Metál? Punk? Jó, ez utóbbi kettő szándékos írói túlzás. Na de akkor mi a helyzet a Menő Magyar Muzsikával?

Pakolsz a padláson/pincében/egy random szekrényben a lakásodban és szembe jön veled egy poros doboz. Kinyitod. Tele van egy csomó megsárgult papírral, amik minimum olvashatatlanok, ha nem az elbaszott folyóírásnak nevezett ákombákom miatt, amit száz évvel ezelőtt a rokonaink használtak, akkor azért, mert a gépírón még nem volt backspace. Viszont. Ha veszed a fáradtságot és kibogarászod, hogy mi van a papírokon, akkor a feleslegesen eltett nyugták mellett olyan csodákra is bukkanhatsz, amilyeneket új sorozatunkban megörökítünk az utókornak. Vicces, felháborító vagy akár könnyfakasztó sztorikkal tele a padlás az elmúlt századok magyar történeteiből, mi pedig úgy döntöttünk, hogy emléket állítunk nekik. Mindegyiknek. Ha találsz és/vagy már most tudsz ilyen történetet a családod vagy a szomszéd Pistikéék családjának a múltjából, ne habozz, írj nekünk a fonixblog@gmail.com címre és kitesszük. Addig is, élünk abból, ami nekünk van, az se semmi. Elsőnek íme egy pamflet valamikor az első és a második világháború közötti időkből, amikor a bakák azon röhögtek, hogy milyen jót is tett volna egy hadosztálynyi kurva a csapatok moráljának.

Ösztöndíj, pályázat, kedvezmény. Talán ezzel a három szóval lehetne a legegyszerűbben leírni a magyar politikusok szentháromságát, ha fiatalokat célzó propagandáról van szó. A magyar fiatalok menekülése az országból azóta ilyen fontos téma, hogy Gyurcsány Ferenc évekkel ezelőtt mindenkit megnyugtatott, hogy el lehet menni. Aztán kicsit túl sokan vették a lapot, meg a bakancsot is, hogy Ja, akkor csá, adios, see you in hell. A hallgatói szerződésekkel, az egyre elvetemültebb reformokkal, a vállalhatatlan adóterhekkel és bérekkel pedig mostanra állandó téma ez a jelenség.

Azzal kezdem, hogy életem nagy álma teljesült péntek este: 40 ezer román gyűlölt őszintén, és én is őket. Számomra az egyik nagy vágy volt, hogy Bukarestben nézhessem meg élőben a magyar válogatottat és mindez ért számomra 20 ezer forintot. Utólag is. A különvonattal mentünk, ott voltunk, és sok mindent láttunk. Olvasgatva a magyar (és a román) média írásait a hangulatról, a meccsről, meg úgy általában a magyar fociszurkolókról, egy-két dolgot azért szeretnék elmondani. Nem sok mindent, csak azt, amit láttam és azt, amit nem láttam. Nem tudom, hogy a valóság máshol mi volt, azt tudom, hogy amit itt olvastok, az igaz.

A berlini IFA kiállítást a legtöbb tech-geek, a szerkesztőségből például egyedül én, úgy várja minden évben, mint más a karácsonyt vagy a kormányváltást. Az Internationale Funkausstellung Berlin az egyik legrégebbi ilyen rendezvény, korábban maga Goebbels is itt ütötte el az idejét. Egy ilyen súlyú rendezvényen természetesen minden valamirevaló gyártó megjelenik és igyekszik a legjobb arcát mutatni a nagyérdeműnek kivéve persze az Apple-t, ők értelemszerűen fölötte állnak az ilyen kisstílű tömegrendezvényeknek. Nyilvánvaló, hogy a közönség ennek megfelelő elvárásokat támaszt a gyártók felé, új megoldásokat, új hozzáállást akar a nép évről évre. Ez, ahogyan az elszabaduló marketing költségek is bizonyítják, egyre nehezebben teljesíthető elvárás.

Kedves Rasi és István!

Sajnálattal közöljük, hogy nem lehetünk ott, amikor örök hűséget fogadtok egymásnak. Nehéz döntés ez a szerkesztőség összes tagjának, akik egyedüli sajtósként lehettünk volna veletek, amikor szívetek, vagyonotok és politikai státusotok egymásra találását ünnepli az egész ország. Mivel az első esküvő egyszeri és megismételhetetlen alkalom, úgy érezzük, tartozunk nektek némi magyarázattal.

Kevés idegesítőbb dolog van annál, hogy bár folyamatosan követjük a híreket és minden alkalommal rácsodálkozunk a valóság teljes szürrealitására, a sok bába között elvész a gyerek és év végén csak egy homályos benyomásunk marad arról a töméntelen mennyiségű cinikus suttyóságról, amit a közéleti személyek napról napra lenyomnak a torkunkon. Részünkről úgy vagyunk vele, hogy itt az ideje egy szégyenfal létrehozásának, ami minden hónap végén megemlékezik azokról, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a fejünket a falba verve gondolkodjunk azon, hogy most akkor röhögni kéne vagy csak csendben sírni a sarokban. A kérdés egyszerű, pusztán arra kell választ adni, hogy mégis ki volt az, aki a legnagyobb gyökérséget csinálta a hónapban. A győztesek bejutnak az év végi döntőbe, ahol a végső nyertes egy minimalista stílusban rajzolt faszt kap ajándékba.

Kevés idegesítőbb dolog van annál, hogy bár folyamatosan követjük a híreket és minden alkalommal rácsodálkozunk a valóság teljes szürrealitására, a sok bába között elvész a gyerek és év végén csak egy homályos benyomásunk marad arról a töméntelen mennyiségű cinikus suttyóságról, amit a közéleti személyek napról napra lenyomnak a torkunkon. Részünkről úgy vagyunk vele, hogy itt az ideje egy szégyenfal létrehozásának, ami minden hónap végén megemlékezik azokról, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a fejünket a falba verve gondolkodjunk azon, hogy most akkor röhögni kéne vagy csak csendben sírni a sarokban. A kérdés egyszerű, pusztán arra kell választ adni, hogy mégis ki volt az, aki a legnagyobb gyökérséget csinálta a hónapban. A győztesek bejutnak az év végi döntőbe, ahol a végső nyertes egy minimalista stílusban rajzolt faszt kap ajándékba.

A tovább után olvasható élménybeszámolót ironka küldte nekünk, mellékesen ez az a bizonyos vendégposzt, amit mujure és Zadiste írásában előrevetítettünk. Ha szeretnéd a saját élményeidet belenyomni egy különálló posztba, akkor ne fogd vissza magad, hanem írd le, aztán küldd el ide: fonixblog@gmail.com.