A Parkway Drive egy öttagú ausztrál metalcore zenekar a strandról. Nem depressziós északiak, a havat is csak hírből ismerik és mégis, ahelyett, hogy fiúbandát alapítottak volna, vagy lemennek Flo Rida-ba, csináltak egy metalcore zenekart. Emiatt elég sokan támadják őket, és többek közt emiatt is született meg ez a poszt, mivel nem nagyon találtam magyar nyelvű írást, ami ne ekézte volna ezt a zenekart.

Íme például egy idézet egy koncertbeszámolóból, ami nem mellesleg a 2013-as VOLT fesztivál legjobb koncertje volt szerintem:

„A kollégával nem egy dologban van nézetkülönbségünk, de valahogy ebben egyetértünk. Elég ehhez a színpadra nézve azt látni, hogy félmeztelen, strandoláshoz öltözött zenészek ugrabugrálnak, és közben agresszív metalcore szól. Egyszerűen nevetséges.”

Ennyi erővel szerintem az egész műfajt ki lehetne nevetni, illetve ezzel tudatosan is szemben áll a zenekar. Egyrészt pont ennyire nevetségesek a halál feketébe, szögekbe, vérbe, láncba, sátánizmusba és egyéb klisékbe öltözött felnőtt emberek, akik az interjúkban arról beszélnek, hogy mennyire szeretik a barátokat, a jó lecsót és a kislányukat, a színpadon pedig a pokol kínjairól üvöltöznek. Másrészt a Parkway Drive-nak már a neve is azért lett Parkway Drive, mert el akarták kerülni az összes ilyen metál klisét, amit szerintem a stílus rajongói és az előadók sem éreznek már magukénak. Ez csak egy zenei stílus és pont, lehet persze feketében is, meg láncban is, ha a tagoknak ez jön be, de hitelesebb nem lesz egy 60 kilós széttetovált kölyök attól, hogy feketében van, amim nagyjából az összes metalcore énekest jelenti. Én tehát szeretem a Parkway Drive zenéjét is, de magát a zenekart is, íme öt kiragadott ok, hogy miért.

1. Zenekar a paradicsomból

El kell ismerni, hogy Ausztrália gyönyörű. Persze meg van az árnyoldala is, az egy főre jutó gyilkos szemetek, pókok, kígyók, cápák és még ki tudja mi minden száma messze magasabb, mint mondjuk bárhol máshol a világban, a szupercuki kengurukat pedig simán megeszik. Emellett azonban mindenfelé homokos tengerpartok, pálmafák, oázisok és persze szép emberek népesítik be a kontinenst, ami ugye a legvalószínűtlenebb környezet bármilyen metál zenekar szülőföldjének. Az ausztrál akcentust is meg kell itt említeni, ami ugyan még mindig nem olyan menő, mint a brit, de az összes többit simán veri.

2. A zene a paradicsomból

Az Atlas című albumon sajnos van két lassabb szám, de egészen addig gyakorlatilag nincs pihenés. Tudom én, hogy közhely a zenekarok stílusváltásain picsogni, mivel a zenészek és a zenéjük is érik az évek során, de valamiért ez mindig azzal jár, hogy a számok egyre lassabbak, egyre több a technika és egyre kevesebb az energia és úgy általában kevésbé metál az egész. Na, ez a jelenség nincs a Parkway Drive esetében. A 2012-es Atlas is még épp akkorát üt, mint a 2005-ben megjelent Killing with a Smile.  Esetemben a Parkway Drive konkrétan az egyetlen zenekar, aminek eddig minden lemezét számléptetés nélkül végig tudom hallgatni. Az Atlasnál már így is rezeg a léc a The River és az Atlas című dalok miatt, de ennyi még belefér a korábbiak fényében, és remélem nem is erőltetik tovább ezt a vonalat. Én ugyanis nem hallgatok lassú számokat. Nem szeretem. Nem vagyok elvetemült grindcore rajongó, de mondjuk a Carrion-nál lassabb számot nem szívesen hallgatok. Vagy ha mégis, akkor nem egy metalcore zenekar előadásában.

3. Sport

A zenekar tagjai lehet, hogy előre kitervelten, de az is lehet, hogy csak spontán, mindenesetre véletlenül pont a legmenőbb sportágakat űzik hobbiból, két koncert között. Ha hazaérnek szörfölgetnek, esetleg gördeszkáznak, ha pedig éppen úgy végeznek a turnéval, vesznek pár motort és végigcsapatják Dél-Amerika partjait. Mi ez, ha nem minden férfi elképzelése a kúlságról és a nagybetűs FÉRFIideál a lányok álmaiban.

4. Yolószék

Bár a Parkway Drive mindössze 10 éves és maximum 5-6 éve tekinthető befutottnak, már két turné DVD-t is kiadtak. Az első a zenekar kezdeti éveiről szól, nincs is benne semmi különös, mindössze a mikrobusz turné romantikája, amit szerintem minden zenekar megél egyszer. A Home is for the Heartless viszont már más tészta. Egyrészt állandó résztvevője az elemi kúlság, szörfözéssel, állatnak öltözött haverokkal, de főleg egy törött lábú tolószékes metálgitárossal. Így. Szerintem elég sok metál és egyéb zenekar van, ami simán lemondana egy turnét, ha a gitárosuk lába szarrá törik pár nappal az utazás előtt, de a Parkway Drive tagjait nem ilyen fából faragták. Belepakolják a srácot egy (nem aranyból készült) tolószékbe és ugyanúgy hozzák a lendületet, mint ha mi sem történt volna. A lendületet külön is érdemes megjegyezni amúgy, kevés zenekar mozog annyit a színpadon, mint ők és itt nem csak a fejrázásra, hanem a szó szerint fel alá rohangálásra gondolok, lehet, hogy ez is komolytalan, de szerintem simán illik a zene dinamikájába. Amúgy Magyarországon a Hegyalján is a tolószékes turné keretein belül jártak (meg még párszor csak úgy).

5. A világ minden pontján

A másik, ami szerintem abszolút kivételes, az a koncertek sokszínűsége. Úgy fest, hogy a Parkway Drive tényleg kitűzte célul, hogy a világ összes zugába megpróbál eljutni. Így jutnak el Kalkuttába, aminél lepukkantabb helyet én még nem láttam, vagy Guatemalába, ahol golyóálló mellény van a biztonsági őrökön, a két koncerten pedig összesen fordul meg 5-600 fő. Szerintem a zenészek nagy része itt fordulna meg és menne haza. Mindezt persze nem azért csinálják, mert rá lennének szorulva az ilyen koncertekre, hiszen közben olyan helyeken lépnek fel, mint a Sonisphere (kábé százezer ember előtt), hanem mert tényleg szeretik a rajongóikat. Különösen szeretetre méltó, amikor, asszem Mexikóban, találkoznak a helyi árusokkal, akik a koncert hírére gátlástalan hamisító hadjáratba kezdtek és elárasztják a környéket kamu relikviákkal, miközben fel sem ismerik a zenekar tagjait. Le merném fogadni, hogy a popzenészek jelentős hányada hisztérikusan követelte volna a jussát, a százalékát és amúgy is az igazságot, a Parkway Drive tagjai viszont inkább vettek egy-két apróságot, mert tetszett nekik.

Tudnék még írni, de nincsenek illúzióim, ez a poszt nem fog meggyőzni senkit. Csak akartam egy pozitív hangvételű írást is a netre, ha másért nem, az itthon szép számú rajongótábor kedvéért.