Hiperkarma, Punnany Massif, Mary Popkids, Ocho Macho, Vad Fruttik, 30Y, Kowalsky meg a Vega…és még sorolhatnánk. Van a magyar zenei életnek egy eléggé domináns ága, amit jobb híján „ilyen alterizé”-ként szokott a jónép definiálni, mivel nehéz konkrétan megfogni, hogy ezek pontosan melyik stílust is képviselik. Zenének zene, még jó is, de aki rámondja ezekre, hogy rock, azt főbe lőjük. Pop? Az mi is pontosan? Metál? Punk? Jó, ez utóbbi kettő szándékos írói túlzás. Na de akkor mi a helyzet a Menő Magyar Muzsikával?
Leginkább semmi. Továbbra is lébecolunk a magunk kis világmegváltásaival, mostanában épp az a menő, hogy hangulatos zenére, hangulatképekből álló szöveget dobunk egymásra, megspékeljük ezt egy jó adag feel good-dal és meg is van, hogy „ha beborul az ég, és jön a jégeső, mosolyogva dobjál be te is velünk egy jäger-sört.”
És tényleg nincs ezzel semmi baj, őszintén szólva nekem tetszik. Ahogy igazából tetszik a Mary Popkids-es Mosoly, a 30Y-tól a Bogozd ki, a Kowától a Ki van ez találva, a Vad Fruttik vagy éppen a kissé magyarosan keserédes, de mégis pozitív hangulatú Jó nekem az Ocho Machotól és az összes többi hasonszőrű magyar alternatív zene. Nincs velük baj, ez kell mostanság a nyári fesztiválokon jókedvű magyar közép- és felsőosztálybeli fiatalságnak, legyen az egyetem mellett hostessként dolgozó szerelmes lánytól a bölcsészkaron/mérnökin/orvosin tanuló budai pasijukon át, a zsebpénzüket Voltra félretevő gimisekig bárki. És még csak olyan sok pénz és energia sem kell hozzá, hiszen bár a Zöld Pardon bezárt, van helyette másik kettő ugyanolyan szórakozóhely, ráadásul immáron a Duna mindkét oldalán. A zene jó, a szövegek nem sokszínűek ugyan, de az igényeket kielégítik, minden rendben is volna. Egészen addig, amíg…nos, amíg egyszer csak sajnos túlságosan szemünkbe sütött a nap.
Már a Volt után is háborogtunk azon egy félmondat erejéig, hogy a Punnany Massif nevű magyar zenekar megkapta a komplett nulladik napját a fesztiválnak, majd mindemellé még egy külön koncertet is az utolsó napon. Azon túl, hogy ezért nem tettek az égvilágon semmit egy darab híressé vált, de legalább korrektül megcsinált közhelyparádén kívül (de tényleg, tegye fel a kezét, aki sejtette, hogy ezek már 10 évesek?!), sok mindent elmond a magyar zenei életnek erről az irányzatáról is: a nulladik napon velük fellépő emberekből 5-6-an sem tudtunk összeszedni kettőt, amelyiket ismertük volna. Gombamód szaporodnak az ilyen együttesek, énekesek: egy-egy jól megírt számmal már arathatsz is a Facebookon, ráadásul ezek szerint már Volt nagyszínpad és egész nyaras fesztiválturné is jár érte. Kicsit túlzásnak érzem a felhajtást körülöttük. Az a probléma, hogy a fenti - abszolút a teljesség igénye nélkül felsorolt - együtteseknek semmi karaktere nincs, cserébe nagyon könnyen válnak népszerűvé pusztán azzal, hogy követnek egy sémát. Nincs egy olyan dolog, ami miatt meg tudnánk különböztetni őket a többitől. Legalábbis én nem tudom és esküszöm, szoktam hallgatni őket! Egyszerűen ugyanazt nyomják le a torkunkon, nincs köztük egy olyan frontember sem, akinek a nevét meg tudnám mondani, aki olyan húdefasza énekes/gitáros volna, hogy ne csak lássam, hanem érezzem is a jelenlétét a színpadon. Sehol semmi és senki. Kicsit olyanok nekem, mint a hungarista zene (bocsánat, nemzeti érzelmű rock): sok ilyen együttes van, ha abban mozogsz ismered a nevüket, jársz a koncertjeikre, de igazából lényegi különbséget nem tudsz mondani közöttük sem zenei, sem mondanivalói értelemben.
Nehéz megítélni mind azt, hogy ez pontosan mikor és miért alakult ki, mind pedig azt, hogy mennyi hatása lesz ezeknek a „slágereknek” 10-20 év múlva. Én már éppen nem emlékszem a Rapülök szárnyalására (bocsánat), de az is valami hasonló lehetett, és annyira nagyon nem maradt nyomuk, csak a nosztalgia. Aztán jött a Hiperkarma, és új irányt meg lendületet vett a Lovasi meg a Kiss Tibiék által rég óta uralt stílus, jött egy új hullám, amit most nem feltétlenül korban kell mérni, hanem a zenén. Én azt gondolom, hogy a Punnany és társai nem lesznek különösebben ismertek a 10-15 év múlva jövő fiatalságnak, de mondjuk az előbb említett Lovasi-Quimby duó, vagy éppen a régebb óta is zenélő Ákos igen. Persze lehet, hogy tévedek és most éljük a magyar zene fénykorát, de képzeljük el, hogy 10 év múlva meghal a Vad Fruttik frontembere. Látjuk magunk előtt azt a hatást, amit Cipő idei halála váltott ki? Na ugye.
Kell ebből kiút? Tulajdonképpen nem, hiszen az „alterizén” kívül is van élet, sőt, még olyan rockszerű formációkat is találni, mint a Subscribe vagy az Ivan and the Parazol, ott van a magukat következetesen reggae zenekarként aposztrofáló Irie Maffia és persze a Belga is, a hungaristákról nem is beszélve (igazából én csak egy jó magyar metalzenekart hiányolok). Az együttesek további munkája meg az idő majd eldönti, hogy kire fogunk úgy emlékezni, hogy na igen, ezek aztán faszák voltak és meghatározták a fiatalságunkat, addig viszont végső soron mindenki megtalálja a magáét, és ne aggódjunk, szerencsére divat a birkaszellem is: ha egy csinál valamit, azonnal lesz még öt, aki követi.