Bár alapvetően nem jellemző ránk a tematizálás, ezen a héten napon rendesen meg fogunk emlékezni arról a Nagy Magyar Tragédiáról, ami 1920. június 4., 16:32 óta nyomasztja hazánkfiainak egyre csökkenő, ám még mindig kimutatható számát, ha már a Történelmi Egyházak, köztük egyébként a Hit Gyülekezetével, megtagadták ezt a Kormánytól. A mától Magyar Harakiri néven elhíresült nap tagadhatatlanul egy jelentős pillanat volt történelmünk szempontjából. Viszont amellett, hogy rávilágít arra, hogy a Jobbik nyugodtan származtathatná magát Károlyi Mihálytól, vagy hogy Harry Hill Bandholtz eszméletlen menő és egyben nagyon is alulértékelt hőse a Modern Magyar Mesének, van még egy nagyon fontos tulajdonsága: kibaszottul régen volt.

„A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán…” (Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter prágai parlamenti beszéde 1920. február 26.)

Nem tudok nem asszociálni a mai magyar viszonyokra, mikor Beneš méltán halhatatlanná vált sorait olvasom. Az idézet persze folytatódik, Mindenki Eduárdója arról beszél, hogy a magyarok a felelősek a komplett világháborúért, ami nyilván valahol erős csúsztatás, de talán ne egy online kocsma legyen az a felület, ahol emiatt elítélnek bárkit. Az érdekes inkább az, hogy milyen elképesztő káosz uralkodik ma a magyar fejekben ezzel az egésszel kapcsolatban. Az egyrészről teljesen oké mindenkinek, hogy szörnyű és igazságtalan dolog történt azon az 52 méter hosszú és 7 méter széles folyosón, viszont a természet rendje (gyéká: a születés) miatt egyre többen vannak olyanok is, akik értetlenül állnak a Nem! Nem! Soha! és a Mindent vissza! követelések előtt. Miért lenne jó az? Hirtelen az amúgy is gyenge lábakon álló magyar gazdaság egy olyan problémával szembesülne, amit nem tudna megoldani egyetlen Nemzeti Konzultációs kérdőív.

Trianon köré legendákat szőttünk, mert az, ami történt gyakorlatilag máig érezhetően tönkrebaszta az országot, létrehozta a harakiri egy addig abszolúte ismeretlen formáját, amit érzékeltetni talán úgy lehet a legkönnyebben, hogy valaki levágja az összes testrészét (ne akadjunk fenn a részleteken, de nesztek: elektromos fűrésszel) és utána várja, hogy éhen haljon. Ez a mítosz viszont erősen visszacsapott: teljesen érthető a felháborodás, miközben teljesen értelmezhetetlen a követelés. Itt van például ez a Károlyi. Kiváló példa a mítoszok kialakulására, hiszen a széljobbos irányból az jön, hogy ő a felelős Trianonért, miközben mások tőle származtatják a – szintén leginkább a széljobbosokra jellemző – irredentizmust. De legyen meg a ló túloldala is: Horthyt úgy ábrázolják a baloldali freskóművészetben, mint egy nyolc ollókarral felszerelt, ártatlanokat kaszaboló démont, miközben csak egy kurva ideges tinédzser volt, aki nem csak a kocsmában ugatott, hanem fogta magát és tényleg bosszút is állt egy olyan dologért, ami miatt, csak magamat ismétlem, máig ki vannak akadva huszonévesek is.

A helyzet, fogalmazzunk finoman, kibaszottul bonyolult volt. Ha ott kellett volna lennem azon a beszélgetésen, ahol kitalálták, hogy egy ilyen helyzetben mit lehet csinálni, valószínűleg én is azt mondtam volna, hogy áldozzunk be pár bakát: csináljanak kormányt, írják alá a békeszerződést és mondjanak le szégyenükben. Másrészről viszont talán nem kellene félreérteni Károlyi 1918. december 3-i proklamációját sem, ami arról szól, hogy srácok, nem tudunk tenni semmit. A logikus következtetés egy ilyen kijelentésről irredentáéknál nyilván a hazaárulózás, viszont amellett a tény mellett elmenni, hogy kurvára nem volt semmi értelme bevonulni Kolozsvárra, mert az eredmény ugyanaz (ha nem rosszabb – ezt sosem fogjuk megtudni) lett, nyilvánvaló provokáció.

Az a tény pedig, hogy az egyik oldal hortizik, a másik pedig károlyizik, egyszerűen szánalmas, hiszen itt van nekünk a magyar történelem egyik legmenőbb alakja, aki nyilván nem magyar, hanem amerikai és Harry Hill Bandholtz-nak hívják.

„Figyelembe véve azt a tényt, hogy mivel nem a román teljhatalmú megbízott adta át [gyéká az ultimátumot], nyugodtan megüzenheti a küldőnek, hogy menjen egyenest a pokolba.”

Ez a bizonyos 1919. augusztus 11-ére datált román ultimátum azt mondta ki, hogy a magyarok kötelesek teljesíteni minden román követelést, amik között olyan nyalánkságok voltak, mint például minden hadianyag és hadikészlet feladása, Románia támogatása a Bánát megszerzésében, de a legjobb: politikai unió létrehozása, aminek folyományaként a román király lett volna Magyarország uralkodója is. Na erre azt mondani, hogy menjetek a kurva anyátok picsájába szerintem a) tipikusan amerikai dolog és b) valami elképesztő módon menő. Megint csak magamat ismétlem: a csávó amerikai küldött volt! Semmi köze nem volt a viszonyokhoz, kábé itt volt Erasmus-szal, de éppen olyan pozícióban, ahol leugathatott egy területre ácsingózó wannabe oligarchát. Ami vicces: ebben az esetben is irredenta barátaink azok, akik olyan kurvamód gyűlölik a Világ Diktátorát, a nagy nevet szerzett Amerikai Egyesült Államokat (megint csak ne vesszünk el a részletekben, de megint csak nesztek: a csávó nem a távolból ugatott, hanem itt tolta Magyarországon az amerikai katonai misszió – helló, Afganisztán! – parancsnokaként, és volt pofája a köcsög jenkinek megakadályozni, hogy a románok kifosszák a Nemzeti Múzeumot. Kis idióta amerikai geci).

És végül a legfontosabb. Ez mind tényleg kurva szar, tényleg felháborító, tényleg kibasztak velünk. De iszonyú régen volt. Lassan száz éve. Jussatok már túl rajta, bassza meg.