Iszonyatosan érdekes témákat tudhatunk magunk után. Megismertük a fekete lyukakat, felfogtuk a lehetetlent, és megértettünk minden HIMYM szereplőt, megbeszéltük, hogy a dánok zsidók, hogy miért felesleges túl konzervatív dolog tanulni, hogy a jó filmek valójában gagyik, és hogy a homoszexualitás ... ja, az még csak jön nemsokára. Node, mi a baj mindezzel? Olyan negatívak voltunk, hogy rossz ránk nézni! Gyűlölünk mindenkit, mert bejutott az eb-re, lenézzük a legfaszább sorozatok főszereplőit, mert pont olyan szánalmasak, mint mi, és még a fekete lyukakra is haragszunk, pedig szerencsétlenek csak próbálnak ellavírozni egy záloghitellel teletűzdelt fővárosi lakás részletfizetésén. Szeressünk már végre valamit!
Mondjuk, itt van ez a Játék Határok Nélkül (JSF) sorozat. Mennyire hihetetlenül zseniális dolog volt már ez? Persze mondhatjuk, hogy ez az egész csak EU elő-politika volt Charles de Gaulle fejéből kipattanva (a legenda szerint). Amolyan „fellágyítjuk a környező országokat, és csinálunk valamit, amit senki nem tud majd komolyan venni, mégis kicsit közelebb hoz egymáshoz.” A franciák kitalálták, hogy kell csinálni valami kamu baromságot, amin a különböző országok baráti keretek közt megjelenhetnek, és hülyét csinálhatnak egymásból, meg persze magukból is. Rohadt jó ötlet volt. A közönség pedig hihetetlenül kapható volt rá, és pl. itthon ilyen még nem volt az előtt. Nem léteztek a celebenröhögős-ökörködős-szánalomműsorok (hála a jóistennek), és önérzet ide vagy oda, a népnek erre szüksége van. Mindegy, hogy ez éppen a római módra végrehajtott panem et circenses, vagy csak egy komolytalan baromság, a lényeg, hogy legyen valami, ami másnak fáj, nekünk meg vicces.
Ha blogunk elindítana egy olyan sorozatot, hogy "Hogyan mentsük meg Magyarországot", akkor a fű legalizálása mellett erős mezőnyben dobogós helyezett lenne a JHN újraindítása. Egyrészt, mert iszonyatos mennyiségű bölcsész fb adatlapján kint van, hogy imádja imádta ezt a sorozatot, másrészt ha a római értékrendszerből indulunk ki (és miért ne tennénk, az nagyon műveltnek tűnik), ez a két dolog bármilyen problémáról elterelheti a figyelmet. A politikusok a kamera előtt az asztalra szarhatnának, az embereket akkor is a játékok érdekelnék (csak szemléltető ábra, a politikusok természetesen nem szarnának az asztalra... szó szerint.).
Még ha el is tekintek attól, hogy gyerekkorom nyarainak legjobb vasárnap délutánjai azzal teltek, hogy ezt az ökörködést néztem, és drukkoltam a citromsárga csapatnak (magyar), akkor is meg kell jegyezzük, hogy ez minden személyi ragaszkodásom és elfogultságom ellenére nem lehet kétségbe vonni, hogy egy igen színvonalas bajnokság volt. Akik nem ismerik, azoknak kénytelen vagyok egy gyöngyszemet belinkelni, mert ez egyszerűen elmesélhetetlen…
Szóval mit is jelent a Jeux Sans Frontières?
Ez egy az 1965 óta létező játéksorozat volt a klasszikus felállásban Belgium, Franciaország, Németország, Svájc és Anglia szereplésével, ami csak később, ’93-ban (rendszerváltás után) szélesítette ki határait kis hazánkra (ill. a környékbeli haverokra –Szlovákia, Csehország-előzőleg még Csehszlovákia ’92-ben, Szlovénia, Málta, Görögország, bla, bla, bla stb.), persze akkorra már az összes igazi európai állam képviseltette magát valamilyen szinten. A komolyság és a szervezettség érdekes módon nem volt szinkronban, egy brutálisan jól konstruált programhalmazról volt szó, amit pl nekünk Gundel Takács Gábor kommentált (zseniál).
A játékok minden felvonása a különböző országok által biztosított pályán (értelemszerűen a különböző országok területén, és stílusában), illetve internacionális zsűri szereplésével működött. Ezzel az egész dologgal az is járt, hogy a pályák előtt egy erősen szocreál jellegű imázsfilm lejátszása nem volt elkerülhető. Naés? Most ez már inkább nosztalgikus, mint zavaró. És mi élvezhetőbb, mint egy „sportág”, amiben jók is vagyunk. Vegyük a ’98-as bajnokságot, amit hatalmas harccal megnyert a százhalombattai csapat, és ez nem is volt az egyetlen. Nem is létezik beszédesebb magyarázat, mint maga a döntő csata:
EZ AZ EGÉSZ LEGENDÁS, NÉZZÉTEK MEG! (milyen egy ótvar köcsög lehetett, aki beikszelte, hogy ez neki nem tetszik...)
A téma öniróniája, hogy hatalmas lendülettel akartam örülni valaminek, és a végén meg kell jegyezzem, hogy ennek az egész faszaságnak teljesen váratlanul, és minden figyelmeztetés nélkül lett vége. Emlékszem, ahogy ültem a kanapén, és anyám szoknyáját rángattam, hogy mikor kezdőőődik máááááár? Persze sok helyen elcseszett gyerekkorom része, volt, hogy több ízben is el kellett magyarázni nekem, hogy nem létezik a mikulás. No persze kinek nem?
