Minden egyetemista máshogy definiálja a szorgalmi időszak és a vizsgaidőszak közötti különbséget. Én azt mondanám, hogy az első királyság, a második pedig olyan, mintha benyomták volna a pause-t, és félévenként kihagynánk másfél hónapot az életünkből.
Persze amikor siránkozunk, hogy hónapok óta csak ülünk a köcsög tételek előtt, azok, akik nem tanulnak, mindig készségesen előállnak a megoldással, és a legjobb pillanatokban tudják a fülünkbe duruzsolni, hogy nem most kellett volna elkezdeni. A gond ezzel csak az, hogy szorgalmi időszakban annyit rohadunk az egyetemen, hogy egy idő után bejárni már majdnem olyan érzés, mint hazaérni, persze ez valahol nagyon morbid, viszont érzékelteti a problémát: ha valaki szereti, amit csinál és még egy minimális élete is van hozzá, akkor nagy valószínűséggel nem lesz ideje félév közben a vizsgáival foglalkozni.
Nem tudom, ki találta ki a vizsgaidőszakot, mint műfajt, de személy szerint ebben a másfél hónapban naponta többször gondoltam szebbnél szebbeket az édes anyukájáról. Nem véletlen, hogy kevesen tudják végignyomatni elejétől a végéig ugyanazzal a hozzáállással, mert az élet úgy alakult, hogy nem vagyunk robotok, befolyásol minket a környezetünk és a történések, bedobjuk a törölközőt, aztán újra erőre kapunk, egy hónap alatt legalább százszor elhatározzuk, hogy „holnaptól most már tényleg”, aztán megint történik valami, és az embernek annyira kétségbeesetten hiányzik a saját élete, hogy megint félrerakja az anyagot. Nevezhetjük ezt túlélési ösztönnek is, teljesen érthető reakció, ha egy silány, ingerszegény környezetben lévő ember arra vágyik, hogy történjen vele valami izgi. Ráadásul azon is megérné elgondolkozni, hogy mennyi mindenről maradunk le, miközben a könyveket bújjuk: munkalehetőségekről, hatalmas bulikról, párkapcsolatok mennek tönkre, vagy létre sem jönnek, mert az illető még az emberek helyén is képleteket lát, barátságok romlanak meg az idegesség, stressz és időhiány miatt, és persze ott vannak az egyéb, soha vissza nem térő lehetőségek, amiket jobb esetben nem veszünk észre, de attól még szép csendben továbbállnak.
Aki ezeket a dolgokat felismeri és átéli, választás elé kerül: vagy végigcsinálja az egészet és tényleg kivonja magát a forgalomból, vagy pedig elkezd hazudni szépen. A hazudozás méltatlanul alulértékelt művészet és csak nagyon keveseknek megy igazán, a legtöbben mégis ismerik a következő mondatokat, amik viszonylag gyakran elhangzanak egy vizsgán.
1. Igen, olvastam a művet. = Csak a borítóig jutottam, de utánanéztem a sztorinak a wikipédián.
2. A közvélemény szerint… = Szerintem.
3. Több elmélet is született, például XY elmélete kimondja… = Csak ezt az egy elméletet ismerem.
4. A személyes véleményem a témáról az, hogy… = Olvastam egy elemzést, és most beállítom saját gondolatként.
5. A szerző valószínűleg itt arra akart utalni… = Háromszori olvasás után sem fogtam fel, hogy mire akart utalni, nyomatok egy tippet.
6. Szerintem ez egy nagyon érdekes téma. = Semmit nem tudok róla, ezért szimpátiát keltek.
7. Igen, ott voltam az előadáson. = Kint kávéztam a többiekkel, de azért az épület ugyanaz, nem?
8. Konkrétan nem ugrik most be, hogy a tanulmány mit ír ezzel kapcsolatban, de… = Nem jutottam el odáig, mert elaludtam, vagy berúgtam.
9. Nem feltétlenül értek egyet a szerzővel ezen a ponton, mert… = Azt a hatást akarom kelteni, hogy legalább minimálisan elgondolkoztam a szerző által felvetett témán, pedig háhááá. Nem.
10. XY-tól nekem ez tetszett a legjobban… = XY-tól csak ezt ismerem.
Sokáig sorolhatnám még, sőt egész szótárat lehetne kiadni a hasonló szövegek igazi jelentéséről. A szomorú az egészben az, hogy ha egy kicsivel több időnk lenne, akkor nem is lenne szükség az említett húzásokra, mert el tudnánk mélyedni a témában, érdeklődnénk, ki tudnánk alakítani a tényleges véleményünket, és nem azt fejtenénk ki, amit különböző összeollózott papírfecniken találtunk.
Azt hiszem a probléma a mai rendszerrel leginkább az, hogy nem hagy időt az elmélyülésre. Pedig az ember alapvetően mélyülni megy az egyetemre, de sokan elkedvetlenednek egy idő után és kiszóródnak, vagy pedig eltávolodnak az általuk választott témától. Utána pedig már nincs mese, minden út a mekibe vezet.
