Mindig kellemetlenül érzem magam, amikor délig alszom. Ez a felnőtté válás egyik jele talán. Nem tudom. Napok óta nem ittam és nem is nagyon hagytam el a házat, maximum dohányozni, de -15 fokban ennél többre nem vagyok hajlandó. Valahol a reggeli rutin, a cigi, a kávé, szarás és fürdés felénél hasít belém, hogy december 31. van. A gyűlöletes nap. Semmi kedvem nincsen hozzá. Eszembe jutnak a barátaim, a bulik, a fények, a tömeg, a zene, a pulzálás, a speedtől túlpörgött testbe döntött millió egységnyi alkohol lehetősége. Erős hányinger fog el és szörnyű indulatot érzek. Kedvem lenne jó előre az összes bulit szétverni ököllel. Minden embert, minden petárdát, minden DJ-t és minden kibaszott sóher tolvaj utcai árust a kalapjaikkal, a csempészett tűzijátékkal és minden fossal együtt. Mindegy. Nem mintha az embernek olyan kurva sok választása lenne. Nyitok egy sört.
Elvégre szilveszter van. Feltételezem a többi ember is csak azért iszik, hogy könnyebben elviseljék a terhet. Nem mintha bármely jóleső érzéshez bármi köze lenne ennek az aljas hagyománynak. Azért kellenek a piák, a drogok meg a felrobbanó dolgok, hogy mesterségesen generáljunk valamit, amit nem érez senki egyáltalán. Valami ünnepit, valami boldogat, valami kellemeset legalább. Az a gond, hogy ezt a várost nem arra találták ki, hogy mindenki egyszerre használja. Egy ekkora városban annyi különböző ember és társadalmi réteg él, ami lehetetlenné teszi, hogy közösen ünnepeljenek. Óhatatlanul is gyűlölködésbe fordul a dolog. Nem véletlen, hogy az eltérő kulturális és anyagi háttérrel, illetve sikermutatóval rendelkezők kínos óvatossággal szeparálják el magukat egymástól.
Az igazán gazdagok az országot is elhagyják, hogy ne kelljen közösködniük senkivel. Ez teljesen normális reakció, én megértem őket. Sőt, irigykedem, mégis, ki akarna itt maradni, amikor elszabadul a pokol az utcákon? A kevésbé tehetősek, azok közül is az intellektuálisan magasabban kvalifikáltak a házaikban rejtőznek el. Csoportokban persze, hiszen ők is ünnepelnek, ők is kiveszik a részüket a kábult őrületből, az évi három-négy kollektív nihil élményéből.
Én még mindig itthon ülök, közben telik az idő, olyan sorozatokat nézek, amiket már láttam megszámlálhatatlan alkalommal. Több barátom van a képernyőn, mint bárhol másutt. Nem is számszerűen, inkább mélységet tekintve. Nem többen vannak, csak jobban szeretem őket. Na, de folytassuk az elmélkedést, csak nyitok még egy sört. Szar ez a Hofbrau, de legalább akciós. Kint pihen a románhűtőben a teraszon. Ha az ember reggeli után rögtön elkezd inni, egy kicsit mocsoknak érzi magát. Ez néha kifejezetten jól esik.
Szóval a középosztály szellemileg kevésbé tehetős tagjai megtöltik a szórakozóhelyeket. Mondhatnám, hogy ezek a sátántól való dolgok, csakúgy, mint az elektronikus zene és dizájnerdrog, de néhanapján nekem is jól esik. Talán szilveszterkor is jól esne, de a jelenlévőkkel nemhogy azonosulni, egy levegőt szívni sem vagyok képes. Micsoda kultúrsznob fasz vagyok. Mackónadrágban, kettőkor sört vedelve. Nem mintha számítana. Ettől még nem kevésbé igaz, amit mondok. A városi söpredék legalját természetesen az utcán szilveszterezők képzik. Ők teljes mértékben megélik az észvesztőt. Már attól újabb gyűlöletroham fog el, ha belegondolok, hogy együtt kell velük utaznom egy darabon. Hívhatok előre taxit. Ha egy-két órával előbb csörgök, talán kapok is. Már amennyiben bemegyek, de van még söröm és letöltöttem vagy tíz akciófilmet. Egyelőre sokkal szórakoztatóbbnak ígérkezik bármi másnál. Azonban, ha az ember nem teljesen zuglakó depressziós, hanem csakúgy félig, mindig lesz benne egy köcsög kis hang, ami azzal baszogatja, hogy talán jó is lehet, ha emberek közé megy. Ez persze nagyjából sosem igaz. Bízom benne, hogy egy kis hasis segíthet az ügyön.
Nem igazán segít. Bár kétségkívül kellemesebb lett a helyzet. Kicsit kevésbé zavar a sötét. Lesz egy kis étvágyam is. Száraz mézeskalácsot zabálok. Elindítottam A pusztítót. Kibaszott jó film. Elintézek pár telefont, de semmi meglepetés nem fogad. Mindenki pontosan azt csinálja, amire lehetett számítani. Lassan sötétedik, ami persze pont indok az ivás és a társaság mellett. Segít elkerülni a depressziót. Egy ideig. Aztán utánunk a vízözön.
Van az úgy, hogy az ember társaságra vágyik. Mármint semmi másra. Csak arra, hogy másik emberek lélegezzenek mellette, esetleg beszélgessenek is, de semmiképpen sem hozzá. Ez kell nekem. Azon morfondírozom, hogy hol lehet a legközelebbi kocsma, ahol nem fordul meg ismerős és lehetőleg minél idősebb a korosztály. Azok csendesek jellemzően. Közben hívom a taxit. Valamit találni kell. Kiveszem a hűtőben őrzött spurit és egy egész kicsit felrántok. Épp, mint egy kávé. Hátha kihúz a derpegésből és még emberekhez is lesz kedvem. Fél órára ígérik a taxit, kinyitok valami háromdekás menő sört, amit az ünnepek alatt kaptam. A konyhában álldogálva várakozom és az egyik cigit gyújtom a másik után. Szép lassan beüt. Azért szeretek piálni a drogok mellé, mert enyhíti a kick hatását. Ezt lehet, hogy csak én hívom így, de mindenki ismeri. Az az egy két perc, valójában csak egy pillanat. Amikor érzed, hogy beüt az anyag. Ilyenre csak a kábítószer képes igazán, és én nem is szeretem. Jobb a szép lassú felkúszás. Megjön a taxi. Mondom a címet, amit előzetesen a netről néztem. Remélem békés hely. Kicsit csevegünk az überről, ünnepekről meg egyéb faszságokról. Kérdezi, kikkel töltöm a szilvesztert. Mondom, remélem csendes alkoholistákkal. Ezen azért mindketten röhögünk. Mondom neki, csatlakozzon, ha ki lesz a fasza világból. Megköszöni, de nem hiszem, hogy lejönne.
Elég nagy szerencsém van, a kocsmában összesen öten ülnek. Hárman külön, ketten párban. És kibaszott büdös van. Sört iszom, hozzá Becherovkát. Utóbbit szigorúan naranccsal, ami lehet köcsög dolog, de így olyan az íze, mint valami régi karácsonyi bulinak, ami még jó volt. A sarokban a két arc beszélget, amúgy kuss van, csak a TV szól. Nem tudom, mi megy benne, nem is érdekel. Rázom a lábam a bárszék lábtartóján és a falat nézem. Elég fasza. Mindenféle öreg alkeszekről vannak képek, de tök jó feketefehér, meg művészi, meg minden, szóval olyan, mintha ezek nem is a társadalom söpredéke lennének, hanem valami egyetem docensei, adjunktusai, rektorai és mindenféle egyéb tudós faszik. Vajon a nő alkoholisták otthon bujkálnak? Kérdezek egy-két faszságot a pultostól, az ünnepekről. Próbálok jófej lenni, hogy ne utálja annyira, hogy ezen a szar napon dolgoznia kell. Bár így szerintem csak engem utál helyette, de igaziból mindegy is. Neki talán jobb tőle, nekem meg kibaszott mindegy, amíg nem köp az italomba. Két pia után kibaszott unalmassá válik az egész és mégis elindulok valakihez. Majd útközben kitalálom kihez. Gyalog megyek, hogy legalább egy rövid ideig tisztuljon a fejem és még zenét is tudjak hallgatni. Egész feldobódom, mindenféle lehetőségek kószálnak a fejemben, hogy mégis lehet tök jó buli lesz ez az este. Budapest belvárosi lakás. Kibaszott negyedik emelet és kibaszottul nincs lift. Veszek hat sört és egy kis üveg viszkit. A viszkitől akármilyen kis mennyiségben képes vagyok teljesen darabokra esni. És erre valószínűleg lesz is igény az este folyamán. Kilenc óra van.
Ahogy megérkezem, persze elillan minden jó buliba vetett hitem. Az emberek csendben dumálnak és isznak. Néha persze ez is tök jó, de én tíz órát aludtam, és még egy kis amfetamint is rádobtam a napra, szóval nem épp erre vágyom. Leülök, remélem nem veszik észre, hogy mennyire pörgök. Valaki teker egy cigit, amiben biztos, hogy részt kell vennem. Az majd lelassít. Meg a nagy lófaszt, de talán normál sebességbe hoz. Szeretem a fű ízét. Tényleg, betépni sosem szerettem igazán, de az ízéért megőrülök.
Amikor hozzám ér úgy szívom, mint a sima cigit, elvégre meglett felnőtt ember vagyok, nem fogom lenntartani a füstöt, mint valami kibaszott óvodás. Benyúlom a laptopot és elkezdek DJ-t játszani. Beszélgetni már megint nincs kedvem. Elmúlt. Lou Reed és a Perfect Day kell, mégpedig azonnal. Ez a szám jobb, mint bármely drog, bár, mint a legtöbb drog, továbbiakkal kiegészítve igazán kurvajó. Lou Reedet a Trainspotting maradék soundtrackje követi én pedig megiszom kettőt a hat sörből. Aztán elkezdek viszkizni és olyan fél 12-re már nehezemre esik, hogy felálljak és lemenjek pisálni.
A szilveszter messze legocsmányabb pontja a himnusz. Ez a szar geci himnusz, ami a hazai depressziós páciensek feléért felelős. Megpróbálok lelépni cigizni 55kor, de persze valami cuki lány jön szembe és nem tudok neki nemet mondani. Követem vissza a süllyesztőbe. A himnusz alatt végig mögötte maradok, ami sokat segít azon, hogy túléljem. Tényleg nagyon tetszik, ezért a gyors kijózanodás mellett döntök és a himnuszt követően azonnal a slozira menekülök egy kis spruival. Tényleg csak a tisztánlátás végett. Hálistennek épp a konyhában van, mikor kiérek. Egyedül. Bemutatkozom és beszélgetni kezdünk. Nem vagyok jó a lányoknál. Vagy hát a faszom tudja. Nem tudom, hogy jól nézek-e ki vagy ilyenek. Mondja meg más. De beszélni azt tudok. Azt kurvára tudok. Figyelmesen hallgatom, arról kérdezem, amiről látom, hogy beszélni szeretne és isten látja a lelkemet, az is tetszik, amit mond, az is, ahogy mondja. Szóval tök tuti az egész, mondom. Megkínálom viszkivel és sörrel. Kér mindkettőből. Imádom. A szakdolgozatát írja valami művészettörténeti dologról. Bevallom neki, hogy ehhez én tényleg segghülye vagyok, de úgy néz ki, nem zavarja. Nevetünk. Olyan reggel négy lehet, amikor smárolni kezdünk, valami fasz éppen bejön a konyhába, de szerencsére veszi a lapot és azzal a lendülettel ki is megy. Nála alszunk. Nem igazán szeretek másnál lenni, főleg nem másnál kelni, de hát tudja a fasz. Azt hittem a szilvesztert sem szeretem. Reggel arra kelek, hogy hány. Kibaszottul bejön.
