A solymári fiatalok relatíve sokan vannak, és mivel településük Budapesthez igen közel helyezkedik el, logikus az is, hogy alapvetően a fővárosban élnek, oda járnak iskolába, szórakozni, dolgozni. Néha alakult úgy, hogy lekésték az utolsó buszt, ami hazavinné őket. Ilyenkor vagy aludtak valakinél, vagy maradt a stoppolás. Mostantól ettől nem kell tartani, végre lett éjszakai járat Solymárra, és ezt kellően meg is ünnepelték. Vigyázz, a posztban tisztelet és szeretet nyomokban felfedezhető!

Az a helyzet, hogy nagyon személyes élmények, érzések jutnak eszembe, ha Solymárról beszélünk. Sok solymárit ismerek, ami tulajdonképpen egy embernek köszönhető, aki (és itt jön a sztori homoerotikus része) egy daliás férfiisten, név szerint Benjamin. Miatta megismertem egy rakásnyi solymárit, ráadásul a gimnáziumban is, ahova jártam, sok volt belőlük. Meg ott van az igen remek Cédrus táncegyüttes is, onnan is ismerek néhány embert, leginkább a fent emlegetett Benjamin+gimi kombó miatt, igazán ügyesek meg minden. (Igen, ez a reklám helye volt.) Őszintén szólva, azt kell hogy mondjam, hogy a keménynek tűnő sváb szív alatt mély barátságosság bújik meg, egyfajta büszke hazafiasság keveredik a vérükben jelen lévő svábság tudatával. És szegények mindeddig nem tudtak éjszaka hazamenni, miközben elég csak megnézni, hogy a többi, Buda környéki településnek mind van éjszakai járata: Budaörsre, Budakeszire, vagy Nagykovácsiba kijutsz éjjel, cserébe Solymár eddig kimaradt a szórásból, aminek az okát nem tudom (na jó, nyilván igen), de nem is ez a jelen poszt témája, mivel végre valahára létrejött az úgynevezett 964-es járat. Hurrá!

Itt a solymári ifjúság a reakciója a lényeg: azonnal elkezdtek a Facebookon szervezkedni, hogy asszondja Solymári Partybusz, ünnepeljük meg az első járatot, csapjuk ki magunkat vele Solymárra és legyünk minél többen! Lettünk. Egész pontosan 56 (micsoda szimbólum!) ember gondolta úgy, hogy elmegy erre a bulira, nyilván nem mindenki volt ott, cserébe voltak ott olyanok, akik nem jelezték, szóval ha 50-re saccoljuk a részvételt, nem biztos, hogy olyan nagyon mellé lövünk, de nem is a számok a fontosak, hanem, hogy tömve volt a busz. A Facebook tehát ismét bizonyította, hogy mennyire jó közösségszervező ereje van, ha jól használják, de innen ezzel a lendülettel lépjünk is tovább, hiszen itt elsősorban a solymáriak bizonyítottak.

A Főnix blog szerkesztőségének egy jelentős része vett részt ezen az eseményen, Benjamin mellett Bakamák is solymári (jól látjátok, hogy valamiért pont a solymáriak nem írnak posztokat. Mi se értjük.), mi pedig szkr-rel pusztán az érdeklődés és a támogatás miatt mentünk. Meg voltak csajok is. Maga a buli remek volt, sok ember, skandálás a buszon, ugrabugra, aztán hazajutás. Ami az egészben a fantasztikus volt, az az, hogy a solymári fiatalok is megmutatták, mekkora erő és energia rejlik bennük, hiszen szereztek kamerást, csináltak táblát és a sofőrnek is vettek egy üveg pezsgőt, hálájuk jeléül. Egyrészt jelezték mind a BKK, mind a solymári önkormányzat felé, hogy erre a buszra bizony korábban is lett volna igény, másrészt pedig, hogy ezt alapvetően leszarják, hálásak azért, hogy végre van. Egy olyan közösség gyűlt össze május elsején éjszaka 01:04-kor, akiket „csak” az kötött össze, hogy mind solymáriak, együtt élnek, így nyilván ismerik is egymást, és felhőtlenül örülnek egy buszjáratnak.

Vele mentünk

A közösségnek ereje van, ezt remélem nem kell senkinek sem magyaráznom. A mai fiatalság pedig szereti a közösségi érzést, szeretünk együtt lenni, szeretünk bulizni, és szeretünk spontán dolgokat is szervezni. Ettől nem kell félni, egyszerűen csak magunkénak akarjuk érezni a környezetet, amiben élünk, hogy láthassuk, milyen fasza is ez az ország. Nem fogok politizálni, de nem szabad elmenni amellett, hogy mennyi ember fordult el a saját környezetétől, pusztán ilyen problémák miatt, ilyenkor esik jól az, ha látom, nem vagyok egyedül a véleményemmel: ez az ország a miénk is! Mi is szeretjük magunkénak érezni, és nemcsak azt kifejezni, ha valami szar (azt is ki kell!), hanem azt is, ha valaminek örülünk. És ez jó.

Bárki jöhet azzal a véleményével, hogy „régen minden jobb volt”, meg „ez a mai fiatalság”, vagy „csak a rongálás”, de azoknak üzenném, hogy senkinek semmi bántódása nem esett az úton (beleértve a buszt is), nem szidtunk senkit, sőt, a mindenki által általában lenézett „BKV-s dolgozó” is kapott egy üveg pezsgőt meg egy alkoholmentes citromos sört. Utóbbival mondjuk nem tudom mit csinált, de ez az egész esemény jó példa arra, hogy milyen szinten igényeljük egymást, a másik társaságát. Lehet ez az összekötő kapocs egy nyelv, egy focicsapat vagy egy Budapest környéki település, tökmindegy. Nem arról van szó, hogy feltalálták volna a spanyol viaszt, a solymáriak nem egy egyedülálló, vagy ebben a minőségében különleges társaság, mert még nagyon sokan vagyunk ilyenek. A magam részéről a főszervezőkkel ellentétben nem lepődtem meg azon, mennyien eljöttek, én pontosan ezt vártam, hiszen ez az a fajta lélektan, ami meg van bennünk és az ilyen alkalmakkor jó érzés kiadni magunkból. A solymári ifjak forradalmat csináltak: örültek valaminek.

UPDATE: Az esemény egyik szervezője volt szíves felhívni a figyelmemet arra, hogy sajnos a busz tetejével történt valami, amiből rendőrségi ügy lett. Ezzel természetesen kissé átalakul az álláspont is, sajnálatos, hogy ez történt, az én mentségemre az legyen mondva, hogy fogalmam sem volt róla. Ezen a blogon csak és kizárólag szándékosan állítunk valótlanságot, hogy azzal bosszantsuk az embereket. Szerintünk ez vicces. Az viszont kevésbé, hogy egy idióta miatt jogosan támadhatnak minket vandalizmussal.