Tegyük fel, hogy valamilyen entitás túlzott buzgalomból kiindulva az elmúlt civilizáció maradványain játszott. Néha föltette magának a kérdést, hogy mit keres és mit talált itt, de aztán csak unottan vonogatta a vállát, hogy hát igen, ilyen a biosz. A gén sajnos egy idő után elfárad, túlpörög, elmúlik. Kár, hogy pont lemaradt az emberiségről – gondolta az entitás. Ő csak pár ezer éve ért a Földre, nem a nyüzsgés ment, hanem csak a nyugalom. Csak a zsizsikek rágták a megmaradó növényi szöveteket, az érintetlen épületek pedig évezredek múlva is úgy tartották kezeiket az égre, mintha megváltást várnának értelmetlen kis életükre. Halált végre, vagy cirkuszt és kenyeret, csak történjen már valami. Ilyenek ezek a testi lények.
A feltételes entitás megveregeti az épületek vállát – lélekben, legalább ők nincsenek egyedül, végül is az egész Földet beépítette már az ember, mire kifáradt. Sokkal inkább nézett ki úgy, mint egy koncertfelvétel a sok épület-kéz, nem a „kopár szík sarja”, meg „az isten égre tartott ujja”. Azért a látvány akkor is elismerést érdemelt. Sőt, rengeteg minden működött még ennyi idő után is. Egy holland tanya például. Apuka, kedves ember volt, barkácsolt hobbiként. A földbe ásott házának pár kacatja még termelte az energiát. Azok az apró napelemek a verandán. Eléggé odaégett a pirítós. Mintha egy igazi múmia lenne, csak ez köszön, ahogy felnyitod a szarkofágot. Igazi csoda.
Futottak még mások is. Például egy vízerőmű maradéka Izlandon. Félerővel, kicsit megbillent már. Aztán egy dél-afrikai szélkerék. Egy olasz állatfarm lyukas pumpája – valami különös úton-módon. Na meg egy önjáró tankhajó a karibi térségben. Azért ezek mellett volt egy nagy kedvence is az entitásnak. Az X38FBeKWKEeffIea5xXl2w2.gif nyitva maradt egy Sarolt nevű lány telefonján, amit a töltőn felejtett Kiskunfélegyházán. Apja hőcserélő rendszereken dolgozott, és gyártott egyet otthonra, aztán náluk még ketyeg az áram. A névtelen entitás hosszasan meredt az ismétlődő képernyőre. Hús-vér emberek voltak rajta. Kevés maradt meg belőlük.
Mármint testileg már semmi. Nem mintha hullák szegélyezték volna a pusztuló világot, és mindenütt kegyetlen harcok nyomai mutatnák, hogy így múlt el a világ dicsősége. Nem volt semmi harc, mindenki nyugodt volt. Amikor rájöttek, hogy baj lesz, próbálták magukat újraépíteni, átszervezni, kiegészíteni. Gépek, génterápia, miegymás. Időleges sikerrel. Persze régen ment a rettegés, hogy jaj kiirtják magukat, mert hogy a hatalomvágy, meg a kegyetlenség. Röhejes. Szóval egyszerűen csak elfogytak. Semmi dráma, semmi harc. Leintézett mindent az anyatermészet, nem tudtak gyerekek születni, és aztán kihajtottak a virágok a sugárúton.
Voltak festmények, képek a falakon, az entitás láthatta azokat, de semmi nem mutatta a mozgást. Élet nincs egy fényképben. Ahogy valami kinéz, az még nem önmaga. Azon a .gifen viszont, akármilyen szűk ablak legyen is az a hat másodperc, be lehetett látni több százezer év munkájába. Kicsit röhejes talán, hogy az utolsó mozgó ember a világon egy fejre bukó kisgyerek, aki kiesett a csúszdából, de ez az entitást cseppet sem zavarta. Ő maga is szinte gyerek volt. Szóval azzal töltött egy pár száz évet, hogy a végtelenített kis videót nézte. Mintha ez lett volna az emberiség sírköve. Az utolsó szó, amiről megemlékezhet a világegyetem. Minden, ami róluk szól.
Amikor az entitás továbbállt, kicsit sajnálta, hogy lemaradt az emberiségről. Arra gondolt, hogy ő is teremt egy újat valahol, csak kivárja előbb, míg minden maradék eltűnik. Nehogy azonnal elkeserítse őket, hogy halni születnek.
