Mindnyájunk életében vannak ominózus események. Lehet az érettségi, diploma, külföldre utazás, eljegyzés, esküvő, kisebb-nagyobb utazások, élmények, valami speckó nyeremény, ilyenekre gondolok. Ezeken az élményeken persze szeretünk osztozni, egyedül töltve a karácsony is gáz (öngyilkosság aránya a köbön), és csak tömegben adja a szülinap a varázsát, na nem feltétlenül az ajándékok, de mondjuk a pia-meghívások miatt már feltétlenül.
Ugyanakkor mennyire lehet magányos az az ember, akinek az első hóesés okozta eksztázis a hónap eseménye? És milyen belső kis világot táplál az, aki úgy érzi, a választások eredményét ő egyedül és első kézből szolgáltatja az ismerőseinek? Ott, ahol az országos kánikula jelzés a 40 fokban, mikor vizet osztogatnak a tereken, és tűzoltók állnak minden sarkon (valamiért), egyedi élménynek számít, beszélhetünk egészséges lélekről?
Egoizmus? Magány? Befordultság? Egyedüllét?
Mi késztet arra embereket, hogy triviális, közkeletű infókat osszanak meg a közösségi oldalakon miközben pontosan tudják, hogy előttük 20, őket követően még 40 ember kirakja ugyanazt a közlendőt az üzenőfalra. A két variációs lehetőség a szavak válogatása és rendje, valamint a google képkeresőjéből kiválasztott illusztráció. Ez aztán az egyediség.
A minap a Facebookra belépve, megközelítőleg harmadik megosztásként Gyurta Dani képe szerepelt, sűrű gratulációk és elismerések közepette. Őszintén megörültem, és a szívem legmélyén eljátszottam a tetszésnyilvánítás parancsikon megnyomásának gondolatával,ennyire vagyok én is nagymagyar, de valamilyen mély, belső intuíció miatt tovább görgettem. Egy tükörben önmagát Iphone-al lekapott kép után ismét Dánielünk figyelt. Majd ismét. És ismét. És jött egy vacsora-fénykép (tudtál rendelni az étteremben, bazdmeg?). Aztán megint Dani. Hát nem mondom, én elnézegetem, akár órák hosszat a meztelen, kidolgozott férfi testeket, ha nagyon muszáj. Gyurta Dánielünket évek óta nézegetem, Cselaci labdába se rúghatott soha egy testhosszal mindig le volt maradva. De ha 10 percet szánnék a rohadt fácséra, hogy informálódjak kicsit a szülinapokról, és egyéb meghatározó történésekről, az amúgy is szánalmasan lassú, de sokat szolgált gépemen, nem akarom ötvenszer megköszönni Daninak, hogy istenkirály.
Korábban említett érdi másik felem, nem egy face-es forma. Istenigazából miattam regisztrált hosszú idő elteltével, hogy én is bejelölhessem, hogy „kapcsolatban, párja: xxx”, mert ennyire belefér picsának lennem, ha már blogolok, meg miegymás, amit nem feltétlen tárnék a nyilvánosság elé. Valamelyik este, mikor hazaértem, kétségbeesett és bosszús arccal fogadott, mert nem értette, hogy az emberek miért osztják meg, hogy fáj a fejük, eltöltöttek egy kellemes estét valakivel, vagy tömegben utaztak a buszon. És én nem tudtam válaszolni, csak kicsit szégyelltem magam, hogy én ajánlottam neki ezt világot, és megbukott a szemében.
Emberek, örüljünk, hogy a kétezres évek elejét megélhetjük. Nem kell a kútról hozni a vizet, egy ujjmozdulatra fény gyúl, és nem mellesleg több száz emberrel tarthatunk napi kapcsolatot, ha éppen kedvünk tarja. De tessék felismerni, hogy a fejfájásodat mindenki más leszarja, én nem tudok algopirinnel szolgálni, mert messze vagy, és amúgy is elfogyott, mert sokat vagyok másnapos. A Facebookon programot szervezhetünk, ismerősöket szerezhetünk, értesülhetünk a világ dolgairól, és akár tanulhatunk is, ha a konnektivista, vagy egyéb modern tanulásmódszertant elismerjük.
De sosem , vagy nagyon lassan lépünk tovább, és lehetetlen behoznunk azt a kulturális késést, amit a társadalom produkál az elérhető eszközökkel szemben, amennyiben nem tanuljuk meg, mit jelent a publikus, és mit a magánügy. Mire érdemes, és mire kiábrándítóan felesleges használnunk az internet adta lehetőségeket.
Persze lehet, sokaknak most is csak kitöltöttem pár ezer karaktert a világháló végtelennek tűnő kapacitásából, de én legalább vettem a fáradtságot megindokolni is, miért fáj a fejem, de pokolian. Sajnos miattatok!
