Mikor legutóbb összegyűltünk privát kis kocsmánkban, a szerkesztőség néhány tagjával - közelebbről Csendesebben és mujure kollégával - arról beszélgettünk, hogy hogyan lehetne még színesebbé tenni a természetesen már így is atomkirály blogunkat, és arra jutottunk, hogy el kellene ide egy kis kritika. Innentől kezdve osztani fogjuk az észt nem csak a közéletről, a politikáról és a tudományról, hanem filmekről és könyvekről is. Elsőként következzen egy nem túl rég mozikban landolt film: a Lopott idő.
Nő létem ellenére megértem azokat, akik fenntartással kezelik Justin Timberlake filmjeit, hiszen kinek ne az N’sync jutna a fickóról elsőnek eszébe, de aki látta a filmet, annak be kell ismernie, hogy tud futni, gyilkolászni, csábítani és komolyan nézni egyszerre, szóval nincs mit tenni: színész. Én személy szerint jobban aggódtam a női főszereplő miatt, Amanda Seyfried ugyanis valami leírhatatlanul idegesített a Mamma Miában, itt viszont nagyon tisztességesen hozta a multimilliomos gótbaba szerepét. Ahogy néztem a filmet, végig olyan érzésem volt, mintha a készítők megpróbálták volna a jelenlegi női és férfi ideált megformálni, hogy a néző elvesszen a karakterekben ahelyett, hogy a történettel foglalkozna, a Lopott idő esetében azonban erre nincs szükség. Az ötlet kifejezetten jó, habár lopott, akár az idő (hehe), de szerintem egy olyan világban, ahol már szinte lehetetlen olyan ötlettel előállni, amiért ne perelnének koppintással már másnap, ez megbocsátható.
A film a közeljövőben, méghozzá egy olyan társadalomban játszódik, ahol a pénz helyett az idő vált fizetőeszközzé. A 25 éven felülieknek egy évük marad csak hátra, abból kell gazdálkodniuk, mert ha a karjukba beépített óra lejár, meghalnak. A rendszerrel az a baj, hogy túlságosan is felerősíti a társadalmi rétegek közti különbségeket, ugyanis a gettóban percenként hullanak az emberek a brutális áremelések miatt, miközben a gazdagok egymillió évekkel dobálóznak, és rendkívül unatkoznak közben. A gettóban felcseperedett főszereplőnk, miután bátorságáért cserébe egy életunt milliomostól rengeteg időt kap, úgy érzi, valamit tenni kell. A gazdagok földjére lép, hogy igazságot szolgáltasson, és a véletlen összehozza egy gyönyörű lánnyal is, aki természetesen unja a milliomos létet, és szeretne világot látni. Ezután elég izgalomban lesz része ahhoz, hogy visszasírja a semmittevést, például többször választja el őket alig pár perc a haláltól, mint a néző gondolná, és alig van olyan pillanat, amikor ráérsz csekkolni a kukorica adagod. A feszegetett probléma, valamint a gazdag és szegény egymásra találása kommersz ugyan, de az egyedi világba építve valahogy mégsem szúrja a szemet. A rendező minden percet kihasznál, hogy a váratlan fordulatokkal megtartsa a figyelmet, és az is biztos, hogy a végére megtanít értékelni akár egyetlen másodpercet is. Aki az eksönhöz vonzódik, elégedett lehet, aki a romantikát kedveli, az is megkapja a magáét, van benne egyediség, és van benne tanulság is (csak a megoldás tartóssága egy kicsit megkérdőjelezhető). Egyedüli negatív kritikának mondható, hogy a filmben ábrázolt világ nincs bemutatva elég részletesen ahhoz, hogy az átgondoltság érzetét keltse a nézőben, ezt azonban betudom egy készülőben lévő második résznek.
És habár a filmet csupán Justin Timberlake felsőtestével is simán el lehetne adni (hiszen a trükk működik, lásd Alkonyat), az alkotók úgy gondolták, hogy ebben az ötletben ennél azért több rejlik.
