Egy napja, hogy újra tudok járni.
A járógipsz csodás dolog.
Iskolába menni remek.
A Móricz gyönyörű.
Leértékelés van az összes ruhaboltban. (És én nem tudom felpróbálni a nadrágokat. )
A legnagyobb problémát számomra az jelentette az egész történetben, hogyan leszek majd csini a gipsszel. Mert nem mindegy, hogyan nézek ki. Attól még, hogy felraknak egy bumszli gipszet a lábamra, és csak döcögve, éppen hogy valamennyire tudok majd vele menni az első napokban, szeretnék jól kinézni. Nem fogok kinyúlt mackónadrágban, és pufizokniban járni csak azért, mert be van gipszelve a lábam. Igen, szerintem ez is fontos. Mert minden pasi, és minden nő örül, ha szépet lát, és az igényesség szép. Így örülhetek magamnak, és mások is örülhetnek nekem.
És mint mindig, most is szerencsém volt. A műanyag gipszem egyáltalán nem bumfordi, és bár nem annyira szeretem a kéket, ez a kék egész jó. Nagyon jól esett sétálni. Magamnak behozni a kávét reggel, megcsinálni a szendvicsem, kifesteni a szemem és iskolába menni, a büfében kávét venni, vizsgázni, összefutni ismerősökkel, dumcsizgatni, cigizgetni. És végre nem kellett féllábon ugrálnom, és hagynom, hogy kiszolgáljanak, mert meg tudtam én is csinálni.
Most igazán nem tudok sehova se sietni. Még nem tanultam meg, hogyan lehet gyorsan járni, a járógipsszel, szóval lassan megyek. De nem gondolom, hogy jobb, mint amikor rohanok, mint mindenki más ebben a városban. Nekem nem volt jó érzés egy hétig itthon feküdni. Persze, kipihentem magam, de hiányzott a város. A Móricz, a Moszkva, a kocsmák (nincs itthon Martini) és az, hogy kilométereket sétálok egy nap, és órákat buszozok, villamosozok. Mert én azt szeretem, amit a legtöbben utálnak, hogy „rohanó világban” élünk. Akkor is észreveszem az „apró szépségeket”, és van időm elgondolkozni „egy hajléktalant látva, az élet nagy kérdéseiről”. Szóval nincs szükségem a lassításra, most mégis kényszerpihenőt tartok. Takarékra kapcsoltam, és sokat pihenek.
Mert, azért fáj.
