Van egy kérdéskör, ami időről-időre rendre megjelenik a kocsmai beszélgetésekben, sokszor már-már zavaró részletekkel körítve, de mindenképp alaposan kielemezve. Igen, a buzikról van szó. Vagy a melegekről. Vagy a homoszexuálisokról. A lényeg, hogy ne sértődj meg már most, a poszt elején a ’buzi’ szótól, vagy ha igen, akkor gyorsan menj el, mert valószínűleg ennél már csak rosszabb lesz.
A magam részéről nem vagyok meleg, a lányokat szeretem, sőt, a közeli ismeretségi körömben sincs buzi/leszbi, de ezt alapvetően nem tartom meglepő dolognak, hiszen sokkal több a hetero, mint a homo, így statisztikailag nagyobb eséllyel vagyunk heterokkal körülvéve. Ennek ellenére többször is találkoztam már buzikkal, és az égvilágon nincsen velük semmi baj, sőt, abszolúte leszarom, hogy te kivel hemperegsz, és mit hova dugsz. Itt kezdődnek a problémák, ugyanis a minap a kezembe akadt egy szórólap egy bizonyos Atlasz Sportegyesületről.
Az Atlasz egy sportklub „leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer” emberek számára, jelentsen ez utóbbi bármit. A szórólap szerint lehet evezni, fallabdázni, futni, karatézni, tollasozni, úszni és kirándulni. A honlapjuk ultragagyi, még a galéria fül sem működött az imént, így sajnos lemaradtam arról az utánozhatatlan élményről, hogy melegeket tollasozni lássak, pedig ez régi vágyam. A dologhoz hozzátesz még az is, hogy létezik az úgynevezett LMBTQ sportélet, versenyekkel és minden ilyesmivel, amit a (nem vicc!) European Gay and Lesbian Sport Federation rendez Európa-szerte. Azt nem tudom, hogy a NOB felvette-e a tagjai közé.
Mindez nagyon jól hangzik, és alapvetően nem is akkora baj, hogy a melegeknek is jár egy hely, ahol jól érezhetik magukat és lehetnek büszke melegek, de a cél pont az kéne, hogy legyen velük kapcsolatban, hogy a társadalom végre elfogadja őket, ne pedig egy különc, undorító társaságként gondoljon rájuk. Na, ezt pont nem segítik az olyan gondolatok, mint „ez egy olyan környezet, melyben nem kell eltitkolniuk saját másságukat”. De komolyan: ez ki a faszomat érdekli? Táborokat szerveztek magatoknak, meglátogatjátok egymás szakosztályait, nagy barátságban vagytok egymással, és mindeközben pontosan azt az elszigetelődést erősítitek, amibe a társadalom egy jó része rak titeket. Engem például egyáltalán nem érdekel, hogy buzi vagy-e vagy nem, és az lenne jó, ha ez titeket sem érdekelne. Kimentek parádézni a melegfelvonulásra, és azt az egyszerű tényt nem látjátok, hogy ez pont rajtatok nem segít.
Igen, tudom, hogy a sportéletet nem könnyíti meg a homoszexualitás, hiszen rengeteg cikk kering arról, hogy például a foci világában mi várna arra, aki bevallja a „másságát”. Kiközösítés, állandó nézőtéri beszólások, zrikálás, stb. Értem én, hogy nem könnyű, mert a gonosz világ gonosz a buzikkal, de ettől még ez az egész olyan, mint a vallás az ateistáknak. Nem értem, hogy a vallásosok mért tartják bűnnek a homoszexualitást, de azt sem értem, hogy az ateisták mért tartják ostobának a vallásosokat. A gond itt az elfogadással van és azzal, hogy pont az LMBTQ közösség az, amelyik ráerősít erre. Tényleg tök őszintén leszarom, hogy kihez imádkozol, kivel kefélsz és mit ebédeltél ma. De ez sajnos kevés a lelki békémhez, mert ahhoz az kéne, hogy ehhez ti is így álljatok hozzá.
