Azzal kezdem, hogy életem nagy álma teljesült péntek este: 40 ezer román gyűlölt őszintén, és én is őket. Számomra az egyik nagy vágy volt, hogy Bukarestben nézhessem meg élőben a magyar válogatottat és mindez ért számomra 20 ezer forintot. Utólag is. A különvonattal mentünk, ott voltunk, és sok mindent láttunk. Olvasgatva a magyar (és a román) média írásait a hangulatról, a meccsről, meg úgy általában a magyar fociszurkolókról, egy-két dolgot azért szeretnék elmondani. Nem sok mindent, csak azt, amit láttam és azt, amit nem láttam. Nem tudom, hogy a valóság máshol mi volt, azt tudom, hogy amit itt olvastok, az igaz.
Amit láttam
Kezdjük az elején: a Keleti pályaudvaron nagy hangulat volt, persze, volt pirotechnika meg petárda (amúgy az utóbbit én gyűlölöm: soha nem tudhatod mikor és hol durran valami egy kurva nagyot, de ez most mellékes), de szerintem ezek igenis részei a szurkolási kultúrának, még az „európai románok” is használtak néhányat.
Láttam a reménykedést. Az odaúton végig az tartott mindenkit életben, hogy most aztán van esély, megmutatjuk nekik, a románok szarok, mi meg jók vagyunk, ott nincs Mutu, itt van Szalai. „2-1 ide, én mondom nektek. Szalai-dupla, olyan meg úgysem létezik, hogy ez a csapat ne kapna egyet idegenben.” – ezek az én szavaim, szinte mantráztam magamnak őket, hangosan is el-elmondtam néhány óránként. És valóban, Szalai van olyan formában, hogy egy ilyen meccsen különbséget jelentsen, ráadásul miatta baszták ki Maricát is a Schalkéból. Végül máshogy alakult, de erről később.
Láttam Romániát. Most komolyan, én tényleg nem vagyok az a gyűlölködős fajta, ha egyszer beszélgethetek egy igazi románnal, nem lesz köztünk semmi probléma, normálisan fogunk dumálni például arról, hogy miért ilyen ocsmány ez az ország. Tudom, hogy Romániában aztán nincs kolbászból a kerítés, sőt, a vidéki Magyarország sem egy kimondott tündérkert, de az a putri, ami egy-két faluban fogadott minket, az tényleg elképesztő volt. Mocsok, csúnya épületek, folyamatosan mutogató helyiek (visszafelé nem láttunk mást, csak hármasokat) és egy rakás bazi nagy sugárút Bukarestben. A táj, persze, gyönyörű, de amit ezek építkezés és egyáltalán: életszínvonal területén letesznek az asztalra az nem túl felemelő.
Láttam a román vasutat. Hát ez a másik: kábé 870 kilométer távolságra van a két város egymástól, a magyar részen egész jól jött-ment a vonat, de Romániában konkrétan 3-4 órákon keresztül vánszorogtunk. Lassan. Kurva lassan. Az egész út nagyjából 36 óra vonatozásba tellett, és véletlenül sem akarom a japán technológiához hasonlítani a románt vagy a magyart, de azt azért megemlítem, hogy ott 3-400 km/h-val nyomuló vonatok vannak. Romániában meg ilyenek:
Nem vicc, működött
Láttam a magyar szurkolókat. No persze, nem az összeset, de a vonaton együtt utaztam nagyjából a felével. Hogy részegek voltak? Persze, nagyon, de ez nem lehet meglepő a fenti kálvária megértése után. Egyszerűen muszáj inni akkor, amikor közlik, hogy ja igen, már 10 órája Romániában vagyunk, de még 4-5 óráig ne is reménykedj abban, hogy odaérünk. Továbbá a fociszurkoló iszik, mert ilyen. A román is ivott meg a magyar is. Balhézni mentek? Nem kérdés, hogy voltak, akik igen. Főleg azok, akik a belvárost csipkézték ki, de azt nem láttam, így arról is később. A vonaton utazó magyar szurkolók jelentős része nem a diplomás felső középosztályból érkezett, de talán éppen ezért kéne őket tisztelni is: nekik lehet, hogy sok volt az a huszas+költőpénz az útra, mégis rááldozták. Természetes, hogy a fotelből, Budapestről barbároknak tűnhettek páran, de ők legalább ott voltak.
Láttam a pályaudvart. Láttam, hogy az első turnus, akit kiengedtek a buszokhoz, fejvesztve rohan vissza és azt kiabálják, hogy „könnygáz!”. Éreztem is a könnygázt, befújta kicsit a kellemes bukaresti szellő. Ez ott és akkor egyértelmű túlkapás volt, semmi szükség nem volt rá, a hangulat sem indokolta. Ráadásul a pályaudvaron sehol egy kordon, csak rendőrsorfal. Láttam továbbá a betört ablakokat, amiket nem mi, hanem a románok törtek be, amikor kőzáporral búcsúztattak minket. Nem láttam leszaggatott fülkeajtót, ülést és csomagtartót, láttam viszont MÁV-os kárfelmérőket, akik szintén nem említettek ilyeneket. Nem voltam ott mindegyik vagonban, nem voltam ott Bukaresten mindenhol, de a sajtó démonizálta a magyar szurkolókat. Ne dőljünk be!
Láttam a National Arenat. Én ugyan nem sok helyen voltam focimeccsen (főleg két stadionra korlátozódik a szurkolói múltam), de ilyet még nem láttam. Mindenhonnan tökéletes a látvány, olyan, mintha egy tűéles HD-adást néznél, a hangulat pedig elképesztő. Persze nem nehéz egy ilyen akusztikájú stadionba jó hangulatot varázsolni, de a románok kétségtelenül kitettek magukért. Semmi esélyünk nem volt túlüvölteni őket, ha mégis rákezdtünk, azonnal 40 ezren fütyültek. Nem volt ugyan telt ház, de az egész stadion impozáns látványt nyújtott, és amikor belekezdtek, hogy „Hai Romania!”, akkor azért a szar is megállt bennem. Fel is merült az ötlet, hogy mi lenne, ha kerekeket raknánk alá és hazahúznánk a vonattal, hiszen bár a Puskásban is szokott hangulat lenni, de a National Arena adottságaival össze sem lehet hasonlítani. Egy picinyke Európa Románia közepén.
Amit nem láttam
Nem láttam balhét. Amikor mi odaértünk, akkor az egyik első buszt, amivel átvittek a stadionhoz, megdobták egy kővel. Láttuk, hogy a rohamzsandárok (tényleg így hívják őket, nagyon jópofa szerintem) odarohannak és elviszik a renitenst. A stadion előtti fanzone-ban alapvetően béke volt, egy verekedést se láttam. Elhiszem, hogy a belvárosban voltak gondok a magyarokkal (meg a románokkal is, ugye), már ott hallottuk a híreket, de a vonattal utazók között a pályaudvari könnygázt leszámítva egy verekedést vagy komolyabb balhét nem láttam.
Nem láttam európai, toleráns és nyitott szemléletű Romániát. Konkrétan ellenséges, barátságtalan és provokáló rendőrökkel találkoztunk, akik lökdöstek, beszóltak és mindent elvettek tőlünk. A vonaton azt mondták, jobb, ha magunkkal visszük a táskáinkat, mert ott elvihetik esetleg, ne aggódjunk, az ételt bevihetjük. Ehhez képest a stadionnál elvették a kaját, amit a visszaútra tartogattunk, elvették a fogkefét és a fogkrémet, a dezodorokat, tőlem egy hozzám igen közel álló, ajándékba kapott üres műanyag flakont (!), és közelharcot kellett vívni azért, hogy a könyv legalább maradhasson. A helyi rendőrökkel nem lehetett kommunikálni, nem beszéltek semmilyen nyelven, nem is reagáltak, mintha a falnak mondanád. A stadionon kívül ráadásul 4-5 kapun akarták bezsúfolni a 3000 embert, nem csoda, hogy pattanásig feszült mindenki és egy kis lökdösődésig vezetett a hangulat. A lelátói balhé is megelőzhető lett volna: ha a helyi erők felmérik, hogy ez egy román-magyar focimeccs (idáig azért nem lett volna nehéz eljutni), akkor talán arra is gondolhattak volna, hogy a két tábor közé, a magyarok két oldaláról egy-egy legalább félig üres szektort hagynak. Mivel ez nem így történt, ezért az ott strázsáló néhány biztonsági ember nyugodtan figyelhette, ahogy a két fél egymásnak ront. Ekkor már eszükbe jutott, hogy „nézd már, ha lezárjuk a fél szektort a kettő között, akkor nem lesz baj”. És tényleg.
Nyugi, ez még csak Brassó, de helyesek a zsandárok
Egy üdítő kivétel azonban mégis akadt. A fanzone-ban, egy sátor alatt italt árusító kis hölgy valami hihetetlenül elbűvölő volt. Mosolygott, elmagyarázta, hogy miért nincs alkohol (ott mindig ez a szabály), bájosan meglepődött azon, hogy nálunk szokott lenni, majd jó szórakozást kívánt. Tudom, hogy a két nép közötti legendás barátság miatt sokat kérek, de miért nem lehet ez az iránymutató viselkedés mindkét fél részéről? És itt sajnos a szervezők a hibásak, mert ha egy szurkoló dühösen odakiáltja az egyik rendőrnek, hogy „Europa?!”, akkor arra nem az a válasz, hogy „No, Romania!”.
Nem láttam a magyar válogatottat. Vagy legalábbis kurvára remélem, hogy 10 beöltöztetett bohócot láttam kergén rohangálni össze-vissza a pályán, nem pedig Magyarország legjobb focistáit. Az egy dolog, hogy sérült a fél védelem, ezért Guzmics és Lipták is a pályán van. Ezért mondtam, hogy tuti a bekapott gól. Az viszont nagyon nincs rendben, hogy a játékosok gyávák, megijednek a hangulattól és fülüket-farkukat behúzva próbálják túlélni a meccset. Pláne azok után, amiket előtte nyilatkozgattak. Gólt kaptunk az elején, igen, de ez nem jelentheti azt, hogy a továbbiakban sincs középpályás jelenlétünk. Papolhattam én a vonaton odafelé Szalai nagy formájáról, de ha egyszer nem kap egy olyan labdát sem, mint például Tanase a 3. gól előtt, akkor akár én is állhattam volna ott, talán még harcosabb is lettem volna. Dzsudzsáknak egy jó beadása sincs? Mi a francért nem képes akkor kicsit befele törni és rákúrni a labdát 25-ről? Ahonnan én ültem, azt láttam, hogy egy-két csele igenis ült, megverte a védőjét, majd leszaladt az alapvonalig és átívelte a túloldali labdaszedőnek a zsugát. Ha a csel megy, de a beadás nem, mért nem cseleztél többet befelé, Balázs? Erre a teljesítményre tényleg nincs bocsánat, jól mondják a játékosok. Nyilatkozni már nagyon tudnak, lassan focizni kéne…
Végezetül halkan elmesélném az egyik „szobatársunk” ötletét: mi lenne, ha a tisztelt Csányi úr nem kaját venne mindenkinek a bukaresti büfében, hanem mondjuk legalább azokat, akik 1700 kilométert utaztak a csapatért, ingyen beengedné az észtek ellen? Felmutatod a kinti jegyet és bemehetsz. A csapat is szar, a Puskásba pedig 3000 a legolcsóbb jegy, talán így lennének is páran. A péntekire 1500-ért lehetett amúgy kapni, a két stadion közötti különbséget pedig ecseteltem már.