Van egy darab színész, aki soha nem volt ladygagai értelemben vett sztár, csak egy visszahúzódó(nak tűnő) figura, aki lelkiismeretesen teszi a dolgát és minden szerepében próbál valamit átadni arról, hogy a világ egy meglehetősen bonyolult, de ettől még jópofa dolog, amitől nem kell megijedni. Dustin Hoffman nekem azért az egyik kedvenc színészem, mert amellett, hogy elképesztő széles skálán láttuk már játszani, valahogy soha nem volt olyan érzésem tőle, hogy a pofámba mászik. Olyannyira nem, hogy nemrég, de még a Luck sajnos balul sikerült forgatása előtt rá kellett keresnem, hogy egyáltalán él-e még.
Ez persze nem baj, nem kell mindig reflektorfényben lenni, viszont Hoffman mintha kimondottan kerülné is, pedig megérdemelné, hogy többet beszéljünk róla, ha már ő nem csinálja a fesztivált. Persze értem én, ha egyszer Brad Pitt és Angelina Jolie gyereket vállalnak, akkor viszonylag nehéz arra fókuszálni, hogy Dustin Hoffman… hát… tulajdonképpen nem csinál semmit, csak dolgozgat. Oké, belátom, ez valóban nem túl izgalmas egy Velveten szocializálódott kultúrbarbárnak, de mondjuk félévente egy interjút igazán készíthetnének vele, amit teszem azt kötelező lenne mindenhol megjelentetni. Miért?
Mert I Heart Huckabees. Még egy ilyen őrült filmet keveset lehet látni, pedig ennek a bomlott elméjű, félskizofrén állapotban túlélő világnak rohadtmód szüksége lenne rá. Nem akar az a film semmit, pláne nem elmondani, hogy mi az élet értelme, és vélhetően emiatt kiválóan működik, miközben, csak úgy mellékesen, elmondja, hogy mi az élet értelme. Semmi. Egy lepedő. A pörgés. A szex. Minden. Az I Heart Huckabees attól fantasztikus, hogy miközben nem mond az égvilágon semmit, de tényleg semmit, csak egy szürreálisba hajló, őrült rohanás az egész, mégis sikerül dióhéjban elmesélni, hogy nem az a baj, ha stresszes vagy, nem az a baj, ha nyomaszt, hogy tulajdonképpen nem csinálsz semmit, még csak az sem baj, ha egy önző pöcs vagy, egyedül az jelenthet problémát, ha a nagy válaszkeresés közepette elfelejtesz harsányan röhögni saját magadon. És persze másokon. Mert másokat pontosan ugyanaz a semmi kis probléma nyomaszt, ami téged is, és amin nem segít a gondolat, hogy közben Afrikában éheznek. Nem tudsz segíteni rajtuk, de még rosszabb, hogy magadon se fogsz tudni, ha nem látod be, mennyire értelmetlen azt kutatni, hogy miért vagyunk itt. Le van szarva, itt vagyunk és ez tök izgalmas. Ennyi.
Mert Amikor a farok csóválja. A film, ami egyszerre tragikusan őszinte azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem tudunk semmit a világban zajló dolgokról és őrülten cinikus azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik a világban. A választások előtt az elnöki szexbotrányt háborút írva palástolni igyekvő producer és társának történetéről nehéz nem Clintonra asszociálni, viszont a film üzenete univerzális: a média hihetetlen hatalmáról szól, arról, hogy ezt a hatalmat nagyon könnyű kihasználni és persze arról, hogy ha az emberek hülyék, az azt is jelenti, hogy mi is azok vagyunk.
Mert Esőember. Ez a film nyilván legendás mindenki számára, aki látta, de nekem különösen sokat jelentett, mikor először találkoztam vele. Most hagyjuk a szirupos baromságokat, meg az iszonyatosan nagy közhelyeket, amiket puffogtatnak benne, mert a lényeg nem az, hogy közhelyes vagy-e, hanem az, hogy jól tudod-e használni őket. Nekem azért is volt durva ütés a gyomromra ez a film, mert nemcsak a normális emberek fogyatékosokkal szembeni tök jogos arroganciáját mutatta be, hanem azt is, hogy ez bármennyire rendben van, attól még annak a szerencsétlennek is vannak érzései. Nem sok, de az van, hogy erre is fel kell ám hívni a figyelmet időnként.
Persze folytathatnám a sort, de ezt bárki megteheti a poszt alatt. Kramer kontra Kramer? Runaway Jury? Aranyoskám? Dustin Hoffman mindegyikben hibátlan és nem azért, mert egy visszafogott, a harsányságot mindig mellőző zseni, hanem azért, mert átad valamit, amit sajnos egyre kevesebben tesznek meg helyette. Úgyhogy figyelj, Dustin, lassan ideje lenne megint tanítani az emberiséget. Csak még egyszer, utoljára, utána ígérem, nem basztatlak ezzel többet.
