Idén március 20-24. között rendezik az V. Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált az ELTE-TÁTK-s hallgatók, amelynek a programfüzetében találtunk a kábé 50 filmből hetet, ami elég érdekesnek hangzott ahhoz, hogy meg is nézzük őket. Többségében nyilván ezek kerülnek pénzbe, de nem baj, gazdag ficsúrok vagyunk, meg ugye saját kocsmánk van, így telik az 500 és 1000 forintos jegyárra. Alant véleményezzük az első napi termést, összesen három (vagy öt?) filmet néztünk meg a Kinoban.
Bosznia, Bosznia! (60')
Magyarország legnagyobb menekülttáborában működik egy ideiglenes zártosztály. Még 1992-ben a boszniai háború idején menekítették ide a betegeket egy ottani pszichiátriáról, és azóta várják kitartóan, hogy hazatérhessenek.
mujure: Jó kis doku volt ez, összességében tök jól bemutatta nekünk ezeket a szerencsétlen elmebetegeket, akik valahogy Debrecenben ragadtak, de. A felétől már kicsit untam, az őrültek területén pedig nem mutatott újabbat a tapasztaltnál, szóval azért kicsit felemás lett. Meg túl szirupos a vége. 6/10
szkr: Szar dolog, amikor úgy kritikus az ember, hogy pont a film legdurvább élményét adó pillanatokat (esetünkben ugye zártosztály) már látta a mozitermen kívül, mert látogatta a nővérét. Azt tudom, hogy milyen ezeket az embereket először látni és milyen közéjük járni rendszeresen, viszont ezen, a jogos honvágyon és az általam már ismert, ettől még szerethető karaktereken kívül sokat nem tudott adni a film. Az első félóra Pandur sztorijával tökéletes volt, onnantól csak egy fekete képernyő kellett volna a többiek történetével – értem én, hogy a Panduré az előző film, mégis, talán sokatmondó, hogy ennek a filmnek a felét ugyanaz a történet tette ki. 6/10
Hidden/Sharaf/Slaves (36')
Az egyik leghosszabb fesztivállistával bír ez a három animációs doku, amelyek újszerű módon közelítenek a bevándorlás és az elfogadás kérdéseihez. Három drámai sors, három különleges filmben tálalva.
mujure: Nagyon tetszett az animáció mind a háromnál, nagyon jó munkát végeztek a készítők ezen a téren. A sztorik közül az utolsó fogott meg igazán, de mindegyik kellően megrázó volt ahhoz, hogy 12 percig le tudjanak foglalni. Összességében azért főleg az animáció húzta fel odáig, hogy 8/10.
szkr: Hú, hát az elsőnél már tényleg azt hittem, hogy van valamiféle lényege ennek az animációs megközelítésnek, de persze rohadtul nem volt. Mindegy, mert ettől még kemény sztori, ahogy a másik kettő is. Lehet, hogy hihetőbb, ha nem animálva mutatják be, de éppen attól lett nyomasztóbb, hogy még csak nem is nézhetünk a mesélő gyerekek szemébe. 7/10
Wrong Time Wrong Place (80')
2011. július 22. óta Norvégia már nem a régi. Ekkor követelte 77 ember életét Anders Breivik Oslóban és Utoya szigetén elkövetett kettős terrortámadása. John Appel filmjében ez az esemény csak a kiindulópont. A túlélőkkel beszélgetve a sorsszerűségre kíváncsi: miért voltak rosszkor, rossz helyen.
mujure: Kifejezetten kellemes szórakozást nyújtott: persze, tragikus meg minden, jaj, meghaltak, mégis lehetett nevetni rajta. Ezek az arcok tényleg csak rosszkor voltak rossz helyen, sőt, egy kifejezetten jó bulinak tűnő nemzetközi balos táborban csapatták, ahová hirtelen beköszöntött a rémálom. Hát, szarügy. 8/10
Rents Öcsém: A film a norvégiai borzalmon keresztül hivatott bemutatni a véletlen, a sors vagy akár a végzet hatalmát. Helyette azonban a témában ismert legegyszerűbb gondolatok és érzelmek felsorolása, amit csupán a történtek és nem maga a mondanivaló tesz súlyossá. Dokumentumanyagnak kevés, a felvetődő kérdésekhez olcsó és sekélyes, így a kezdő és a befejező momentum kivételével gyenge, hatástalan alkotásnak tartom. 3/10
szkr: Oké, közhelyes, de valahogy ennél a filmnél teljesen a helyén volt a keret az elején a túlélő bázisugrásba belehaló fiával és a végén az épp július 22-én szabadnapos, szintén bázisugró hivatalnokkal. Nem akar nagy igazságot mondani a WTWP, egyszerűen csak annyit, hogy ha túléltél egy (akármilyen) tragédiát, akkor tovább kell lépned és kurvára örülni annak, hogy te pont szerencsés voltál. Ennyi meg néha elég is. 8/10
