A mai, kissé esős idő ellenére, néhány napja, amikor először megizzadt a sörrel teli korsó, hivatalosan is elkezdődött a nyár, lassan mindenki végez a vizsgákkal, és jönnek a fesztiválok is. A nyár egy nagyon sajátságos esemény minden évben, különösen a fiatalok számára. Igen, mi maximum időszakosan dolgozunk, hogy aztán az egész pénzt elverhessük rettenetes mennyiségű alkoholra, vagy még azt se, csak csövezünk/lenyúlunk/élősködünk, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Mindig. Mert nyár van.
Itt van nekünk például ez a Rotfront. Tavaly voltunk a Szigeten a koncertjükön, meg is emlékeztünk róluk és a többi határokon átívelő zenei formációról. A Rotfront egy berlini, de határozottan nem német együttes, ugyanis két külföldről odaszakadt ember alapította, konkrétan egy ukrán meg egy magyar, hozzájuk jött még egy magyar, öt német, egy amerikai és egy ausztrál. Saját bevallásuk szerint a hagyományos kelet-európai muzsikát (úgymint és például: polka, klezmer) vegyítik déli zenével (ska, cumbia). Na most, én ezekről keveset, sőt, hogy teljesen őszinte legyek, semmit sem tudok, fogalmam sincs, hogy ezt mennyire sikerült valóban megvalósítani, de le is szarom, amit én hallok az egy eszméletlen faszán hangzó, tipikus fesztiválzenekar. Összeállt egy teljesen nemzetközi társaság, akik alig ismerték egymást, és elkezdtek zenélni. Ebből lett az Emigrantski Raggamuffin album, ami tulajdonképpen arról szól, hogy a banda elutazik Kijevből Barcelonába, és közben végig zenélnek.
Fogalmunk sincs, hogy tényleg felszálltak-e arra a vonatra Kijevben, hogy tényleg találkoztak-e azokkal az emberekkel, akikről énekelnek, a lényeg, hogy egy sokszínű muzsika lett belőle. Kezdődik a B-Style című számmal, aminek minden versszaka más nyelvű, egyfajta bemutatkozásként, aztán jön a Sovietoblaster, ami egyenesen zseniálisra sikeredett. Nem azt mondom, hogy megváltja a világot ez a zene, de hangulatot, azt nagyon csinál. Megmutatja nekünk, hogy simán tudunk egymás mellett élni, nevetni egymáson, rámutatni a problémákra, amiket saját magunk gerjesztünk. A Zhiguli című szám például egy óbudai roma gyerekről szól, aki nem akar dolgozni, hanem csak lop. Igenis rászólnak tehát azokra, akik képtelenek beilleszkedni a társadalomba, de teszik mindezt a zenén keresztül, egy vidám, folk elemekkel tarkított számmal, amire nem lehet nem ugrálni, ha élőben hallod.
Nyilvánvaló, hogy miféle állapotban vannak ezek az undorító hippik nonstop, nekem mégis szimpatikusabb ez a fajta hozzáállás, mint az erőszak emberéé, aki vörös festékkel önt le egy szobrot, vagy éppen egy másiké, aki a Dunába lövetné az összes zsidót. Idegesítőek vagytok, nem érdekeltek, pláne nem nyáron, hál’ Istennek ilyenkor adottak az olyan helyek, ahol ezekkel még annyira sem kell foglalkozni, mint amúgy, hanem beszedheted a számodra legmegfelelőbb drogokat, és egyszerűen csak elengedheted magad. Ha a Volt fesztiválra mész, akkor ott, ha csak egy koncertre, akkor ott, tökmindegy. Természetesen még csak el se kell menni egyikre sem, szerencsére a technika adott a minél sokfélébb szórakozásra, a lényeg, hogy a nyár az, amikor megéljük a szabadságunkat, amikor úgy érezzük, hogy minden csodaszép, minden a legnagyobb rendben van.
Ebben segít nekünk az olyan együttes, mint a Rotfront. Nem kell szeretni ezt a stílust, de képvisel valamit: tökmindegy, honnan jöttél, az a fontos, hogy jól érezd magad. Határokon átívelő közösségek jönnek létre, egy nyárra összeálló fesztiválbandák (ilyen volt a tavalyi Szigeten a parádés Etno in Tranzit is, 8 tag 8 országból), Rúzsa Magdival zenélő Boban Markovic, de ott van még a teljesség igénye nélkül a Gogol Bordello, Shantel, Goran Bregovic, satöbbi. A zene pontosan az a nyelv, amit mindenki megért, mégis mindenkié más. Tökéletesen tudok azonosulni azzal az elmélettel, hogy az embereket a zenével nagyon könnyen lehet közelebb hozni egymáshoz, ha hippiposztot írnék (és minden bizonnyal azt írok), most jönne az a rész, hogy ne a gyűlölködés irányítson minket, de egyrészt nem azt írok, másrészt én magam is utálom az összes többi országot, mégis el tudok beszélgetni velük és imádom a zenéjüket.
Az, amit ezek az együttesek hirdetnek, az egy másik világ: egymás elfogadása, az önállóság és egyéniség megőrzése mellett képesek lehetnénk arra, hogy megismerjük a másikat. Tudjuk, hogy mi ezt a világot nem fogjuk megélni, mi még ott tartunk, hogy megkérdezik tőlem egy EB-meccs félidejében, hogy van-e egyáltalán olyan válogatott, amiben nincs fekete játékos. Pedig Gebre Selassie bizonyisten Csehszlovákiában született 1986-ban, és a cseh az anyanyelve is. Tudjuk, hogy ez az egész nem megy olyan könnyen, de egyrészt a zene élvezése nem kíván túl sok mindent, másrészt azért megpróbálni meg szabad.
