Ha belegondoltok, a különböző művészeti ágak valójában több száz éve ugyanazokat a témákat dolgozzák fel, persze nagyon igyekeznek ezeket mindig máshogy interpretálni, de a végeredmény ugyanaz: olyan jelenségeket csépelnek el, amik a leginkább meghatározóak egy ember életében. A halál és a szerelem vitathatatlanul a 21. század két leghatalmasabb közhelye, de ha tornáztatjuk egy kicsit az agyunkat, rá kell ébrednünk, hogy az égvilágon semmit nem tudunk róluk. Persze a csapból is az folyik, hogy a szerelem életünk csúcspontja, a halál pedig a végpont, azonban ez nem volt mindig így. A mai poszt arról fog szólni, hogy mit gondoltak a szerelemről a régebbi korokban.
Az ókorban még egyáltalán nem volt ilyen pozitív a szerelem megítélése. Ők szépen levonták a tanulságot, hogy aki szerelmes, az hülyeségeket csinál, ezért ezt az állapotot sokáig az istenek átkának tartották. Hippokratész például – aki nagyszerű orvos hírében állt – tovább merészkedett ennél: egyenesen fizikai betegségnek titulálta a szerelmet, és nagyon igyekezett rá megtalálni a megfelelő orvosságot. A középkorban aztán átok helyett bűnné változott, mert helytelen volt valakit úgy imádni, ahogy egyedül csak Istent kellene, így hát aki mégis „bűnt követett el”, keményen megfizette az árát. A szerelem pozitív színben való feltűntetése a lovagkor találmánya, ekkor vált udvari dalok és verses irodalmi műfajok kedvelt témájává, persze az emberek még nagyon sokáig nem házasodtak szerelemből. A reneszánsz idején előtérbe kerültek ugyan a testi élvezetek, de az igazi változás a felvilágosodás korában állt be, ekkor már szabad volt szerelmesnek lenni, de még évszázadokig társadalmi rang szerint történt a házasodás. Természetessé vált, hogy az ember lányának van egy férje, meg van neki egy szerelme, és hát ki lehet találni, hogy a félrelépés mennyivel volt gyakoribb és elfogadottabb akkoriban, mint manapság. A romantika beköszöntése piedesztálra emelte a szerelmet, és mindenki hős akart lenni, aki bármit képes megtenni azért, hogy a megfelelő emberrel végezze. Számomra ez még az ókori állapotnál is életidegenebb, és ha egy pillanatra a giccs mögé nézünk, könnyen rájövünk, hogy olyan érzelmi forradalom volt ez, ami valójában csupán a tisztelet kivívásáról és az ego növeléséről szólt, egy eszméről, ami mögött nincsenek valós érzelmek. A szerelem a huszadik században kezdett valós érzelmet jelenteni, ekkoriban lett elfogadott, hogy a nő a férfi egyenlő társa, és a pszichológia meg a szociológia úgy érezte, itt lenne az ideje, hogy definiálni tudjuk ezt az érzést. Csakhogy.
A legnagyobb filozófusok is kétségbeestek, amikor megkérdezték tőlük, hogy tulajdonképpen mi is az a szerelem. Platón szerint például Ámor Penia (a szegénység istennője) és Porosz (a fortély istene) nászából született, mégsem istenként, hanem démonként jellemzi: „Ámor nem isten, hanem daimon, olyan lény, amely félig isten és félig halandó, se nem szép, se nem csúnya, nem bölcs és nem tudatlan.” A szerelemet sem definiálta másképp: „Nem szép és nem kifinomult dolog, ahogyan sokan gondolják, hanem épp ellenkezőleg, anyja hasonlóságára mezítláb jár, kóborol, megszokta, hogy ruhátlanul a puszta földön aludjon, a házak küszöbén vagy az utcán, hogy az éjszakát a szabad ég alatt töltse, s a szükség mindig otthon legyen nála. Az apai részről viszont a szépek és a nemesek elcsábítója, bátor, merész, határozott, rettenetes vadász, aki mindig készen áll új és új fortélyok kieszelésére, kíváncsi mindenre, sok kelepcét rejt, egész életében hajlamos filozofálni, rettenetes csaló, boszorkány és szofista.” Platón úgy gondolta, hogy a szerelem célja a Szép ideájának megvalósítása, és mivel az ő gondolkozásában a Szép azonosítható a Jóval, az ember csak akkor lesz igazán boldog, ha ezt a két dolgot megtalálja - ezért van szüksége a szerelemre.
Ha ugrunk az időben kb. 2000 évet, Schopenhauernél már egy fokkal gyakorlatiasabb elméletet találunk, neki sikerült ezt a rejtélyes érzést az érzelmek totális kihagyásával meghatároznia: „A szerelem nem egyéb, mint a természet furfangja, amellyel a férfit és a nőt tőrbe csalja, hogy biztosítsa az emberiség fennmaradását.” Szerinte a szerelem nem más, mint a nemi ösztön szebb megfogalmazása és az ember beteges halálfélelmének legyőzése azáltal, hogy az életet továbbörökítjük utódainkban.
Manapság sokan próbálkoznak tudományos szemszögből meghatározni a szerelmet. Nem is olyan rég népszerűvé vált az az elmélet, hogy a szerelem tiszta kémia: a másik fél illata aktivizálja bennünk az oxytocint, más néven a szerelemhormont, ami felébreszti bennünk a gyengédséget és a fizikai vonzalmat. A túlzott endorfin (boldogsághormon) mennyiség hatására nyugtat meg minket a másik közelsége, és jutnak eszünkbe olyan gondolatok, hogy a másikkal akarjuk leélni az életünket. Aztán rájövünk, hogy mennyivel jobb lett a teljesítőképességünk - ez a dopamintermelésünknek köszönhető. A szerelem eszerint az elmélet szerint mindössze 2-3 évig tart, ennyi időbe telik ugyanis, ameddig az agyunk immunissá válik ezekre a folyamatokra.
Ha kielégít minket ez a magyarázat, azt kell mondanunk, hogy a szerelem lényegében drog. Lehet, hogy azért tiltakozom ez ellen, mert nő vagyok és szorult belém némi romantika, lehet, hogy azért, mert nem igazán hiszek a tudományos magyarázatokban - 20 éve még azt se tudtuk, hogy létezik az elektron basszus, akkor honnan a francból tudnánk, hogy mi a szerelem -, mindenesetre őszintén remélem, hogy a kémiának nincs igaza. Szerintem a szerelem csoda és átok egyben, nem mérhető és nem hasonlítható össze semmi mással, mindig be fogja csapni az emberi értelmet, és nagyobb rejtély bárminél, amiről a Legenda vagy valóság sorozat valaha is szólhat.