Néha kezdem úgy érezni, hogy az internetnek köszönhetően átértelmeződött popkultúra valami általános fogalomzavarhoz vezet. Különösen feltűnő ez a zeneipar berkein belül. Mivel zeneiparról van szó, gyorsan tisztázzunk egy nagyon alapvető fogalmat: minden pop zene! Minden, amit sokan hallgatnak, és nem csak arra gondolok, ami billboard top listán szerepel (bár sokszor ez a kulcs), hanem bármely zenekarra vagy műfajra, ami világjelenségként aposztrofálható.

Ez a kérdés még mindig nem jelent gondot, a gond akkor kezdődik, amikor a pop mellé bedobunk olyan jelzőket, mint rock, metál, drum’n’bass vagy új kedvencünk, a dubstep. Korábban ugyanis egy stílusirányzatot azok tettek naggyá és populárissá, akik elkezdték, „kitalálták”. Gondolom senki sem kívánja megkérdőjelezni a Motörhead vagy a Metallica munkáját (és igen, ezek is pop zenék!), a XXI. századra azonban felgyorsult a tempó és a stílusokat, még mielőtt az elsők keze alatt felfutnának, meglovagolják eladhatóbb figurák, ezzel gyakorlatilag elpusztítva az adott szubkultúrát ott, ahonnan indult. Így született például Skrillex és a Pendulum Live és az a szomorú, hogy őket követve ide fajul mindenki.

Mielőtt ebből félreértés lenne, nem kívánom a zenéjüket kritizálni, szeretem a Skrillexét is és a Pendulum (szigorúan a DJ set) produkcióját is. Azonban Skrillex nem „játszik” dubstep-et, a Pendulum Live pedig annyira dnb, amennyire a nagyanyám táncol rá, az elektro meg pont annyira semmit nem jelent zenei műfajként, mint a pop. Ezek az előadók, különösen a Pendulum, az eladhatóra csonkított verziói egy irányzatnak, amiről a hallgatóságuk nagy részének baszottul semmi fogalma nincsen. Merengjünk kicsit el azon, hogy mi is volna ez.

Az ipari szinten előállított, klasszikus értelemben vett pophulladékot kivéve szinte minden zenei irányzat egy szubkultúrából indult ki. Az a kis mag, ami egy adott stílusba belekezd, mindig is vitatható volt mind az előadók, mind az időpont, mind a helyszín tekintetében, így ezeket a tényezőket most hagyjuk. Az viszont elég könnyen észrevehető minden esetben, amit hangzás szempontjából kialakítottak. A régen-minden-jobb-volt időkben ezt a hangzást a zenekarok sok éven keresztül terjesztették és így váltak népszerűvé azok, akik kezdték! Ha valakit ma megkérdezünk, hogy kivel fémjelezné a rock zenét, senki sem mondaná azt, hogy inkább Jon Bon Jovi, mint a Motörhead. Legalábbis kurvára remélem. A mostanában feltűnő stílusok esetében azonban pont ez történik! Tízből kilenc ember Skrillexet köhögi fel a dubstepre és ugyanennyien a Pendulumot a dnbre-re. Pedig sehol sem voltak, amikor ezek a zenei jelenségek feltűntek, akik pedig ott voltak, azok a Grammy gálára valószínűleg takarítónak, esetleg kajásfiúnak ugorhatnak be, hogy megnézzék, ahogy ez a félkopasz hipsterek gyöngye (most komolyan egészen elképesztő, hogy milyen ronda ez az ember) learatja a babérokat azért, amit ők találtak ki. Persze csak miután a lemez megírása során hátulról célba veszi a hangzást és addig kúrja, amíg végül az egész produkció a földön fetrengve, elfúló sikollyal könyörög kegyelemért.

A fent említett elfajulás és egy stílus túlzott pörgetésének a gyászos eredményét, a munkát immár tökéletesen elvégzett Pendulumon keresztül csodálhatjuk meg és nem hiszem, hogy a dubstepnek ne ez lenne a vége. A Pendulum a dnb fénykorában indult és a saját körein belül már Dj setként is híres volt. Aztán az egyik producer (igen, az az állatfajta, akiket az elektromos zene iparágán kívül mindenki egyezményesen elismer féregnek ugyanúgy, mint az ügyvédeket), azóta sokféleképpen regényesítve, valószínűleg azonban csak egy új autót mustrálva, kitalálta a Pendulum Live formációt. A formáció lényege egyrészt az, hogy élő zenészek sokkal menőbben tudnak bulizni a színpadon, mint egy midi billentyűzeten potikat tekergető srác, sokkal több helyes fiú is elfér a bandában, illetve a zenéket innentől ugyanúgy le lehet adni a színpadon, ahogy a lemezen szólnak, hiszen van mi lekösse a közönség figyelmét. Remélem mindenki figyelte a zenére vonatkozó érveket a fentiekben. Merthogy baszottul nincs köztük egy darab sem. Ezzel amúgy semmi gond nem lenne, ha nem menne a zene rovására a dolog, de arra megy. Ha valaki már volt Dj seten és Live koncerten is, az valószínűleg tudja, hogy ég és föld a kettő közti különbség. Egyszerűen nem lehet nem észrevenni a Live produkción, hogy tömegtermék, hogy az első célja nem az, hogy fasza legyen, hanem, hogy minél több embernek le lehessen nyomni a torkán, miközben egy hajszál azért még épp elválassza attól, hogy végképp egy kalap szarrá váljon (azt a mindenit ebben a mondatban öt hogy volt). És mindeközben a drum „n” bass, amivel tele volt minden hely Budapesten 4-5 éve, gyakorlatilag eltűnt a színről.

Végszóra tehát, nem lenne baj ezekkel a jelenségekkel, a zenéjükkel meg talán nincs is, ha miközben ők learatják a közönséget, a pénzt, a díjakat és mindent amit el lehet érni, nem döglene éhen a műfaj, az igazi művelői és azok, akik igazi dubstepet, dnb-t vagy tudomisén mit szeretnének hallgatni a Volt fesztiválon.