Már korábban esett szó a marihuána legalizációjának kérdésköréről egy egészen egyedi felfogásban. Jelen poszttal nem szeretnék sem voksot letenni egyik, vagy másik oldal mellett, sem belemenni a – szerény véleményem szerint igen buta, mégis évtizedek óta hangoztatott - vitába, hogy a kávé is drog, meg a cigaretta, az alkohol… ugyanis példának okáért a kaukázusi kefír is egy kemény drog számomra, mert én rákaptam hónapokkal ezelőtt, és azóta is tolom, napi rendszerességgel. Az első köröm a boltokban mindig a hűtőpult felé irányul, és remegő kézzel veszem le a polcról az isteni nedűt. Persze nyilván nem, de azért rajta vagyok rendesen. Szóval hagyjuk a reggeli tejeskávém hatásának összevetését azzal, amikor arra sem emlékszem, hogy jutottam haza, olyan mókásra hosszúra sikerült az este. Nem kategorizálás, vagy ítélkezés a poszt célja, csupán az emberiség bódító szerekhez való egyetemes vonzódásának a megfejtése.

Nem érzem szükségét, hogy hivatalos adatokkal támasszam alá, mikor kijelentem, hogy bolygónk lakóinak elenyésző százaléka nem koccint legalább időnként (kultúránként persze eltérő a tradicionális tudatmódosító szerek formája). Ez egy kötelező kellék, sátoros ünnepeken a Nagyi is meghúzza a konty alá valót, de a nagyobb gyerekek is megnyalhatják a likőrös pohár szélét, mert ha esemény van, mindenki arra vágyik, hogy elengedhesse magát, hogy levetkőzhessen a felnőtté válás során belénk szocializált merevségből valamennyit.

A metrón utazva két lehetőségünk van: kiszúrni egy semleges pontot, és ott tartani a tekintetet, vagy az utazóközönséget mustrálni. Ez utóbbiról megoszlanak a vélemények, én mindenesetre szemlélődtem valamelyik nap, és egy kisiskolás csoportot figyeltem a Deák tér és a Lehel között. Két-három fős csoportokban nyüzsögtek, és nevetgéltek mintegy gátlástalanul, tökéletesen figyelmen kívül hagyva, hogy épp a napköziben, az udvaron, vagy valami tömegközlekedési eszközön vannak-e. Egy különösen szép kisfiú, amolyan „nekem is legalább ilyen szép a gyerekem/lesz” típus, egyedül kalandozott el a kapaszkodók és hirdetőtáblák világában, miközben öntudatlanul mocorgott, rajzolt a levegőbe, dobálta a fejét, mikor mihez volt kedve.

És akkor megvilágosodtam. Ismerős volt a kép, és rájöttem: a kissrác pont úgy festett, mint a haverjaim esténként, miután már egy ideje tettek a saját jókedvükért.
Velem megesett, hogy szűk baráti társaságban, egyszer csak énekelve közöltem a mondandóm majd különböző zenei stílusokban elismételtem ugyanazt. Az egyik fiú reakciója ráébresztett a valóságra – ő nem nevetett -, azt mondta, hogy ilyen gyermeki őszinteség valószínűleg nem tört ki belőlem az elmúlt húsz évben.

A gyerekek felnőttek szeretnének lenni, évtizedek óta menő a cigirágó, és minden olyan cselekedet, ami a nagyokat koppintja. Utálják már az általános iskolát is, mert annyi a házi, és különben is, a hétvégén is szánni kell rá pár órát, úgy már aztán különösen leterhelő. Aztán elrepül pár év, és pokoli vágyat érzünk, hogy újra gyerekek legyünk, mert azt a tíz soros verset úgy bevágnám egy zokszó nélkül, csak ne kéne 20 tételből szóbelizni félév végén, tantárgyanként. De a melóhelyen sem fél óra az a túlóra, és pusztán a lakókörnyezetem rendben tartásával több időt töltök, mint anno a házi feladatokkal. Mindenki így él, és mindenki fáradt.
Kiszállni a mókuskerékből, ignorálni az elvárásokat, őszintének lenni, mind olyan ösztönös vágyak, amiket elfojtani kényszerülünk a hétköznapok során. És olyan erős a belénk nevelt gyeplő, hogy kell az az egy(-két-három-négy) sör, bor, rövid, spangli, gyógyszer, csík, mindenkinek a maga érzése szerint ahhoz, hogy visszataláljunk legmélyebb, gondtalan énünkhöz.

Nem kéne tehát fejet csóválni, vagy odaköpni, beszólni, ha jókedvűre alapozott embereket látunk valahol, be lehet vallani magunknak, hogy inkább csak irigykedünk, és dobni pár telefont a barátoknak, hogy „legyünk újra gyerekek valamelyik este mi is!”