…nyuszika sétál az erdőben, vagy Móricka megy az iskolába, vagy különböző nemzetiségű úriemberek beszélgetnek? Igen, mind ismerjük, mindnyájunkban feldereng a nosztalgia a bűvös anyós, szőke vagy éppen a rendőr hívószavakra. Csak baromi régen hallottuk. Az elmúlt évek során egyetlen alkalomra emlékszem, amikor egy ötvenes társaságban elhangzott egy teljes vicc, elejétől a végéig. És még nevetett is rajta a hallgatóközönség, látszólag nagyot, őszintét.
Gyerekkorunkban még dívott a viccmesélés, apáink idejében egyenesen kötelező kelléke volt a társas összejöveteleknek durván 6 vicc/félóra. Voltak a nagy viccmesélők, akik amúgy is minden szar sztoriból élvezetes történetet tudtak kovácsolni, övék volt a hatból minimum 4. A maradék kettőt a gyengébbek sütögették el időnként, mert megy vagy nem, nem illett kimaradni a humoráradatból.
Mi magyarok valami perverz módon, némi mazochizmussal fűszerezve, különösen vonzódunk a szóviccekhez például. Hiszen hogyan is nevezik angolul a békakrémet? Frogcreamnek. Na most nekem ez fáj. De kinek nem? Mégis, a mai napig gyönyörködhetünk ilyen, és ehhez hasonló csodák millióiban. Gondoljunk csak a L’art pour l’art társaságra: micsoda népszerűség, micsoda tömény hülyeségért.
De az elmúlt években történt valami, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk csak a viccek halálának világháló térhódításának. Ha összejön egy társaság valakinél, nyílik a laptop, ujjhegy az „y”-on, és kezdődhet az utazás a Youtube világába. Ha jófej akarok lenni, akkor lementek és elküldök, vagy csak továbbítok valami képet, amiben a remek humor, társadalomkritika és a látvány ötvöződik egy olyan letisztult formában, hogy percekig tudok kacagni a gépem előtt, igen, magamban is akár.
Emlékszünk a régi jó viccre - ami csak az újszülöttnek új -, amikor a rabok már csak a poénok számát mondják be hangosan, és mindenki nevet. Pedig ez nem vicc, ez bizony a színtiszta valóság. Régen annyit mondtam, hogy nyuszika az üvegvisszaváltónál, és már nevettem is magamban. Ma annyit mondok, hogy Familia Kft. Shufflin’, és fetrengve visítozom a röhögéstől. Hangosan. És ha felteszem a kérdést, hogy „hol a fa főnök?” vagy „mi folyik itt gyöngyösön?” senki nem akar majd válaszolni. Ellenben nevetni, azt fog.
Az történt, hogy hozzászoktunk az egyszerre több érzékünket megmozgató humorforrásokhoz, és egyszerűen nem elégít ki, ha elolvasom, hogy „A Google olyan, mint a nők…Be sem fejezted, és már találgat.” Pedig mókásnak tartom én ezt, isten bizony, és érezni az újító törekvést a témaválasztás tekintetében, mégsem lennék képes megosztani, vagy továbbküldeni, mert lejárt az ideje. És miket gondolnának már rólam…
Már most megkezdem a felkészülést lelkileg, hogy eljön majd az idő, amikor vér ciki lesz előhozakodni egy sima videóval, vagy demotiválóval a haveroknak. A kérdés csak az, hogy észreveszem-e, vagy a hatvanas spanjaimmal még mindig a Megasztár válogatás legbetegebb versenyzőin fogunk fetrengeni, az unokák meg majd fogják a fejüket.
