Tátongó üresség, avagy a fekete lyukak
A fizika mai állása szerint miután egy csillag kifogy a tüzelőanyagából, a gravitációs törvények miatt az anyag saját középpontjába omlik össze, így végső átmérője akár atomnyi is lehet. Amennyiben a kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül, fekete lyuk keletkezik belőle. Tehát létrejön egy észrevehetetlen fekete hézag az űrben, ami olyan erős gravitációs térrel rendelkezik, hogy mindent felfal ami a közelébe kerül, viszont ki még soha semmi nem jött belőle, csapdájából még a fény sem tud megszökni (ezért is lett a neve fekete), jelenlétéről csak hatása miatt tudunk. Aki jelen sorok íróját személyesen is ismeri, az tudja, hogy kiráz a frász a fekete lyukaktól, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a poszt végére titeket is kirázzon, mert lássuk be: az univerzum egyik legparább jelenségével állunk szemben.
A fekete lyuk-elképzelés már a 18. század végén felbukkant, létezését kezdetlegesebb elméletek után egy Karl Schwarzschild nevű német tudós igazolta az 1910-es években, kizárólag matematikai úton, ő maga nem hitt abban, hogy amit kiszámolt, létezhet a valóságban is. Láthatatlan csillagnak nevezte el, a csillagászok pedig csak jó 50 évvel később kezdték el komolyan venni elméletét, mikor az eget bámulva kapiskálni kezdték, hogy a Cygnus X-1 nevű csillag egy fekete lyuk körül kering. A 20. század második felétől - miután elismerték létezését - a fizikusok egyik kedvenc kutatási témájává vált a jelenség, és gyorsan rájöttek, hogy nem éppen a legkönnyebb dió.
A fekete lyukaknak ma két fajtáját ismerjük: az egyik a már említett úton keletkezett kisebb fajta, a másik pedig a legtöbb galaxis középpontjában - a mienkben is - megfigyelt, gigantikus fekete lyuk, ezek kapcsolata a galaxisokkal a mai napig nem tisztázott, de egy minimális mennyiségű anyagot inaktív állapotban is folyamatosan elnyelnek, ha pedig aktivizálják magukat, nagy a baj. Egyéb ijesztő tulajdonságokkal is rendelkeznek, például az egyetlen pontba összesűrűsödött anyag esetében bizonyos fizikai mennyiségek elváltoznak: megváltozik a sűrűség, meggörbül a tér és lelassul az idő, annyira, hogy a mi időfelfogásunk szerint a fekete lyukba vesző anyag sohasem éri el a lyuk középpontját. Azonban leginkább azért félelmetesek, mert senki sem tudja, mi lehet a belsejükben, vizsgálni pedig kissé nehezünkre esne, ugyanis a felerősödött gravitációs erők kettészaggatnának minket, még mielőtt egyáltalán felfoghatnánk, hogy zuhanunk. Persze nálunk jóval nagyobb tömegű dolgokat is készségesen elfogyaszt, például a Sárkány csillagkép egyik csillagából jelenleg is egy fekete lyuk lakmározik.
Azonban Stephen Hawking 1974-ben kimutatta, hogy van remény: a fekete lyukak szép lassan elpárolognak. Számításai szerint létrejövésük után energiát kezdenek kibocsátani - amit Hawking-sugárzásnak neveztek el -, ez csökkenti méretüket. Minél kisebb a lyuk tömege, annál intenzívebb az energiasugárzás, a folyamat így a fekete lyuk elfogyásához vezethet. Ez viszont csak akkor következik be, hogyha a lyukba kerülő anyag/energia kevesebb annál, mint amennyit kibocsát magából, ellentétes esetben a lyuk mérete meg is növekedhet.
A mai fizikus koponyákban a húrelmélet megszületése után egyéb kecsegtető lehetőségek merültek fel, például, hogy a fekete lyuk csapdájába esett anyag mégis kikerülhet onnan. Egy tudósban még az az egészen romantikusnak mondható gondolat is felmerült, hogy az anyag a lyuk belsejében nem is semmisül meg, hanem csak valahogyan tárolódik és ha a fekete lyuk elfogy, kiszabadul. Azonban az ma is élénk vita tárgya, hogy - ha egyáltalán létezik visszatérés egy fekete lyuk belsejéből - vajon az általunk ismert tér-idő síkba kerül-e, vagy máshová.