Az Alkonyatos fiúk nyitva tartották a szemüket a Harry Potter befejezésekor, és úgy döntöttek, az ő példájukat követve ők is két részre bontják sajátjuk végét. Így született meg a Hajnalhasadás 1; így végezhettem tegnap este a moziban, és nem ezért, hanem teljesen spontán döntöttem úgy, hogy nem fogom fikázni a munkájukat (megteszi helyettem mindenki más), hanem inkább olyan posztot írok róla, amelyben semmilyen negatívum nem hangzik el, mert ez aztán a kihívás.
Akik még mindig követik a történetet, azok sejthették, hogy a film naaagy-nagy csöpögéssel indít, ugyanis Bella tizennyolc évesen, fiatalságát és jövőjét félredobva mindent a szerelemért alapon, férjhez megy. Akik pedig látták a trailert, olvasták az újságban a kis összefoglalót, vagy más egyéb spojler cuccot, azok tudják, hogy ezek után van szerencséje még a nászúton teherbe esni. Hogyan tud egy élő szervezet egy vámpírtól, tehát egy halott ember spermájától megtermékenyülni? Nem tudjuk meg, valószínűleg Stephenie Meyer maga sem tudja, ezért magyarázat kiagyalása híján az egész el van intézve annyival, hogy ez csak nagyon ritkán fordul elő ám, és senki sem tudja, hogyan lehetséges. Persze Bellán ez nem segít, ugyanis a méhében egy vámpír bébi növekszik hiper sebességgel, veszélyeztetve ezzel egészségét, majd napokon belül már az életét is, de ő makacsul kitart döntése mellett, miszerint inkább belehal, de mindenképp megszüli a gyereket. Hogy ezt miért teszi, senki se tudja, se a nézők, se a szereplők, mindenki csak reménykedhet, hogy neki lesz igaza. És ha ez önmagában még nem lenne elég bonyodalom, a gyermek megszületésével a vámpírok és a vérfarkasok közötti béke megszűnne, mert a bébi veszélyt jelentene a városra, ezáltal pedig Jacob végleg lehetetlen helyzetbe kerül.
Boldogok lehetünk, hogy Kristen Stewart a negyedik részre megtanult a kétségbeesésen kívül egyéb érzelmeket is megjeleníteni az arcán (és néha már a száját is becsukja), Edward teste pedig ezúttal nem ragyog annyira a vakító angyali fényben, mint ahogy az előző részekben tette. Érezhető, hogy a készítők mindent meg akartak tenni annak érdekében, hogy a közönséget a film végéig a termen belül tartsák, és aki túléli az első 25 percnyi romantikát, az valóban bent is marad. Mert onnantól kezdve véget ér a nagy mosolygás, és lesz itt minden: bűntudat, harag, féltékenység, anyai ösztön (egy 18 éves lánytól), farkasok, sápadtság, magány, cserbenhagyás, kitagadás, vér és könnyek, utóbbi kettőből persze nem kevés. Azonban nem ezek a film azon elemei, amiktől mégis végig ülik az emberek, és nem ezért ültem végig én sem. Ahogy közeledik a vége, úgy komolyodik el a közönség is, egyre kevesebb gúnyos kacaj hangzik el és egyre többen fogalmazzák meg magukban lassan, amit én is: hogy ez bizony már nem gyerekeknek készült. Nem érzelmi síkon (azt egy pólyás is meg tudná érteni), hanem vizuálisan támad, és akaratom ellenére eléri, hogy félteni kezdjem az általam egyébként kifejezetten utált nem kedvelt főszereplőt, mert olyat kell átélnie, ami valahol minden nőt megérint: a szülést, persze annak is a drámai verzióját, tehát doki és érzéstelenítés nélkül. Ha pedig a néző véletlenül pasi, akkor meg ott a sok vér, meg remélhetőleg egy csaj a mellette ülő székben.
Ezzel együtt nem mondanám, hogy a Hajnalhasadás 1. jó film, de azzal vigasztalhatom azokat, akik valamilyen okból betévednek rá, hogy a végére belejön. Persze azért mindenképp degradáló, ha őszintén el lehet mondani egy filmről, hogy csak két legjobb jelenete van: a címkiírás, na meg az utolsó másodperc. Ja tényleg, az elején azt ígértem, hogy nem lesz negatívum? Hupsz.
