Megérkezett hozzánk az egyenletességében tökéletes irodalmi félóra következő felvonása. Hatalmas kérdés azoknak, akik nem olvasták el a címet, hogy miről fogunk ma beszélgetni. Minthogy a címet szoktam utoljára megírni, eme sor megfogalmazásakor, még elképzelésem sincs, hogy mégis mi lesz ez. De már ki is találtam. Lássuk, hogy mi az a sajtószabadság, na meg, hogy ki a tököm az a Szalai Annamária! Eheti témánk tehát a DRÁMA.
„A sajtószabadság megszűnt Magyarországon!” - visszhangozza a sajtó, és igen. Mi is érezzük, hogy szánk gyakorlatilag bezáródik Szalai Annamária súlyos tollvonásainak nyomán. 23 nyelven kérünk segítséget az elégetett Népszabadságok füstjeleivel, földalatti menedékekbe rejtjük a megsemmisítésre kijelölt, cenzúra alá eső könyveinket, és újra rettegünk, hogy mikor érkezik a fekete autó (persze mi ezt át nem éltük soha, de el tudjuk képzelni, töri órán nagy beleéléssel mesélte a tanár bácsi)(ja, de a fekete autó most inkább narancssárga). A kérdés persze megmarad: Mi változott most Magyarországon, ami miatt a magyar média visítva rohan a világ többi országához (akik persze konzekvensen leszarnak minket, ami 56-ban nem volt olyan vicces, de most már vannak, akik popcornt vesznek hozzá)? Persze, ha lőnék az embereket a Dunába, az más dolog lenne, lehet, hogy én is írnék egy sms-t az angol királynőnek.
Mindenesetre DRÁMAI dolgok történnek. Olyannyira DRÁMAIAK, hogy ez már szinte irodalmi magasságokba emelkedik. A kiváló szakember, Egri Lajos A drámaírás művészete c. könyvében remekül el is magyarázza eme jelenség alapvető kialakítási szabályait. Először is kell egy premissza. Kell egy rövid, de velős, minél közhelyesebb gondolat, amit a hülye is megért. Erre kell felépíteni az egész történet vázát. A premisszánk jelen esetben: A SAJTÓSZABADSÁG MEGSZŰNT MAGYARORSZÁGON! - felkiáltás. Ezt kell sugároznia az egész „műnek”, hogy a retardált hallgató is megértse. A következő feladat: ha megvan a premissza, meg kell szerkeszteni hozzá a karaktereket (szerintem ez a legizgalmasabb rész). Itt van nekünk ez a Szalai Annamária. Egyem a szívét.
Mi a következő lépés? Kialakítjuk a DRÁMA helyzetet. Kell egy probléma. Esetünkben maga a premissza magában foglalja ezt. „Hát nem zseniális?” - kérdem én. A feladat már csak az, hogy a néző is megértse, milyen hatalmas a baj a színpadon. Hogy együtt remegjen a kicsi, szegény, magukra hagyott médiumokkal. Szimpátia a jelszó. Dobbanjon meg a szívünk, mikor üres címlappal látunk megjelenni egy lapot (kvíz kérdés: Vajon melyik volt ez a lap?)! Izzadjon összeszorított tenyerünk a kopott magyar közéleti ülések kárpitján! Könnycsepp csillanjon minden kétségbeesett nő szeme sarkán! Újra itt az elnyomás!
Nos... miért van az, hogy ezt valahogy senki nem érezi át? Ha ilyen jó - nem is jó, zseniális premisszánk van, miért nem működik a DRÁMA? Valljuk be, senki nincs megrázva, senki nem veszi ezt komolyan magukon a szereplőkön kívül. Miért van ez? Ez nem olyan nehéz válasz. Történetünk főhőse, a kissé skizoid magyar sajtó nem nagyon vált ki szimpátiát senkiben. Feszítsék csak keresztre, ha már egyszer felakasztották évtizedekkel ezelőtt... újdonsült halála senkit nem ráz meg. Még ha nem is tekintettünk rá halottként, maga a sajtószabadság halott fogalom volt eddig is. Következő hiba: A fő gonosz karaktere, Szalai Annamária, aki kétségkívül csúnya nő, és be lehet állítani sátáninak, erkölcstelen, mindenre elszánt gonosz zseninek, de mit számít ez? Ha színpadon van, akkor sem veszi észre senki. Nem kifejezetten epikus színész, de nem csoda, epikus negatív szereplőnk évtizedek óta nem volt porondon.
Egy szóval maga a szerepkiosztás is elég problémás, ha az ember az utcán járva meglátja az előadás plakátját, leveszi kifényesített cilinderét, megvakarja kopaszodó fejét, és továbbáll. A magyar közvéleményt nehéz megbotránkoztatni, jól megerősödött a gyomra az utóbbi időben.
Maga az előadás egyébként gyakorlatilag csak a szereplők jelenlétében folyt. Azért elnéztünk páran a szerkesztőségből, ingyen volt a jegy, és a színházat fűtik. Vettünk sört, nyalókát, meg kukoricát. Gratulálunk a színészeknek, de igazából mi sem tudtuk végigülni az előadást... lehet hogy még most is tart?
És most utoljára irodalmi félórához híven egy kis útravalót is kap a díszes közönség, mert verset olvasni jó dolog (és minden nyárspolgár [mondjuk, aki nem mossa ki a nadrágját, hanem újat vesz] ezt teszi a XVII. század óta). Tandori Dezső tollából:
A Semmi Kéz, 1996
[cím nélkül, 14. oldal]
Széthulltam arra
az egy darabra, ami
mindig is voltam
*
Ha ki...
[37. oldal]
Ha kibírod e-
gyetlen emberrel, inkább
magad legyél már.
