Magának való típus volt egyébként is, de mivel egész nap a szobájában ücsörgött az írógép előtt, még inkább bezárkózott. A legtöbb barátjának sosem mutatkozott be rendesen, mindenkinek csak azt mondta, hogy keresi a saját nevét. Ez bizonyos szinten igaz is volt. Mindenki csak Ehrmnek hívta, mivel amikor a nevét kérdezték, csak ezt mondogatta. Nem tűnt idősnek, de senki nem merte megsaccolni a korát. Nem volt sem túlságosan művelt, sem gyors eszű. Nem nyert soha életében díjakat, csak ült az írógép előtt. Mégis minden ismerőse, barátja, szomszédja ismerte, becsülte, tisztelte. Sokan felnéztek rá. Senki nem tudta, hogy mit dolgozik nap mint nap, miből él meg, vannak-e családtagjai. Senkit nem érdekelt, mert ez nem tartozott hozzá a személyiségéhez.
Itt vége is lehetne a leírásomnak, hiszen nincs történet. Ez az ember úgy halt meg, ahogy élt. Csendesen, nyugodtan, lassan. Egész életében nem történt vele több, mint hogy egy macska ellopta kedvenc kalapját az ágy gombjáról. Egy dolog mégis van, amiből tanultam valamit, és amit meg szeretnék osztani veletek is. Ehrm úgy gondolta, ő magának fog nevet adni. A legnagyobb írók egyikének tartotta magát, több ezer oldalnyi verse, novellája volt készen, letisztulva, rendszerezve, lefűzve, kiadásra készen. Volt szerencsém olvasni párat, és nem kétséges, ő a világirodalom egyik legzseniálisabb írója. Ezért akart magának nevet adni. Nem gondolkozott rajta soha, hogy mi legyen az, gondolta majd adja magát a név.
A név adta is magát nagyon gyorsan, de ekkora feladat elé még soha nem is állította semmi az írót. Harminc évvel ez előtt egyszer csak írás közben hirtelen megdermedt az írógép előtt. Életében először nem találta a szót, amit keresett. Nem tudott tovább írni. Amint az eszébe jutott, hogy ezt a szót le akarja írni, eldöntötte, hogy ez lesz az ő neve is, de aztán nem tudta leírni. Ez a szó ugyanis nem létezett. Persze az előtt is kitalált sok szót magának, mondanom sem kell, de akkor elnémult. „Milyen hangja van annak, amikor valaki mezítláb kőre lép? Csattan? Nem. Placcsog? Nem. Cseppög? Tocsog? Csepked? Nem és nem.” Nem volt képes olyan szót előállítani, ami utánozni tudta volna a mezítlábat a kövön. Pedig ez a szó az ő neve lett volna.
Ehrm tehát haláláig nem írt egyetlen sort sem. Ezt a szót kereste megállás nélkül, így mezítláb járt mindenhova. Hallgatta, lábait, és harcolt, hogy megírhassa az utolsó oldalát annak a kötetnek, amit 36 éve elkezdett. Amíg viszont nem fejezte be ezt az utolsó darabot, nem adhatta ki a kötetet, és senki nem ismerhette meg nevét, ami soha nem is létezett.
