Rájár a rúd idén Magyarországra, és most kivételesen nem a szép számú suttyóra gondolok, akik igyekeznek minél többször (és egyre növekvő sikerrel) felkúrni az agyunkat, hanem konkrétan az időjárásra. Volt itt hosszú tél, fagyoskodó autósok, vihar vihar hátán, és most jött nekünk a rekordárvíz. Sőt, még földrengés is volt. Persze, ezek mind tragikus események, tök egyértelmű, hogy a Föld üzenni akar, hogy ne vágjuk ki az esőerdőket, meg a globális felmelegedés és itt a maja világvége is. Nyilván egyik sem jó megoldás (talán a klímaváltozás az, de egyikünk sem biológus), csak szimplán beszoptuk idén, ez van. Ami a jó hír, hogy bebizonyítottuk: jófejek vagyunk!
Jómagam kétszer mentem le a múlt hét folyamán a rakpartra Dunanézőbe, hiszen a vízállás ugye rekordméretű volt, röviden: történelem folyt a szemünk előtt. Ennyi embert amúgy a magam részéről eddig kizárólag augusztus 20.-án láttam a rakparton, tele volt söröző/fényképező emberrel, anyukák a gyerekeikkel, punkok készítettek kishajót, esernyős ember álldogált a vízben és még wakeboardoztak is. Ez örömteli, hiszen így legalább egy kicsit közelebb kerültünk a Dunához. De miket is beszélek... Ő került közelebb hozzánk!
Amikor március idusán az emberek kint ragadtak az utakon, példátlan segítségi hullám ömlött szét az országban: aki tudott menedéket adott, a hivatalos szervek éjjel-nappal dolgoztak, tisztították az utakat, mentették az embereket, satöbbi. Ugyanezt láttuk most is, csak még jobban megszervezve: a gátakon eszméletlen mennyiségű ember dolgozott, önkéntesnek pedig már pénteken nem lehetett jelentkezni (pontosabban lehetett, de már csak várólistára), pedig a tetőzés csak vasárnap jött. Jómagam nem mentem a gátakra, tudom, köcsög vagyok, de épp az előző mondatban írtam le, hogy tulajdonképpen szükség sem lett volna rám. Cserébe hallottam sztorikat arról, hogy milyen jó volt a hangulat, ingyen kaja, ismerkedés, volt ott minden.
Amit az egészből ki akarok hozni az nem más, mint az, hogy ezek a természeti csapások összehozták az embereket. Sztorik születtek (még ha nem is mind vidám), ismeretségek köttettek, de ami talán a legfontosabb: a magyarok felismerték, hogy baj van, és segítettek egymásnak. Tudom, hogy nem minden fenékig tejfel, voltak, vannak problémák most is, és természetesen komoly károkat okozott mindkét katasztrófa. Ha kívánni lehetne, azt szeretném, hogy ezek ne történjenek meg még egyszer, de ha már így alakult, akkor igenis örülök annak, hogy bebizonyítottuk…najó, TI bebizonyítottátok, hogy jó emberek vagytok. És ezt köszönöm.
Szándékosan nem írtam le eddig azt a szót, hogy politika, de egy rövid bekezdés ennek is jár. Márciusban még mindenről Pintér tehetett, most pedig Orbánt gúnyolja mindenki azért, mert kicsit talán túljátszotta a szerepét, de erre meg azt mondom, hogy kapja be mindenki, aki ezzel foglalkozik ahelyett, hogy meglátná a lényeget: az időjárásról nem tehet a kormány, sőt, még az ellenzék sem, cserébe az úgynevezett közemberek – nem foglalkozva a politikusokkal – egymás mellé álltak hóviharban és gátakon, megmutatták, hogy nem a politika a legfontosabb ilyenkor. És ezt köszönöm.
Köszönöm nektek, hogy fagyoskodtatok a nemzeti ünnepen, köszönöm nektek, hogy zsákokat pakoltatok naphosszat, köszönöm nektek, hogy mentek segíteni Szerbiába és köszönöm nektek a jó hangulatot a Duna-parton. Magyarnak lenni menő!