Arra gondoltam, hogy miután kaptak az arcukba a fővárosi fellengzésből szegény érdi lakosok az előző írásomban, ekézem most kicsit a kedves fővárosi lakosságot is. Pontosabban egy olyan csoportját, melynek tagjai szegényes életüket a sziget futással dobják fel, és emelik ezt a rendkívül különleges, és egyedi sportot a dicsőség netovábbjává. De ne szaladjunk ennyire előre.

Brit tudósok bebizonyították, hogy a sportolás jó dolog. Kedély és közérzetjavító hatással bír a fizikai egészség megőrzése mellett. Hatékony stressz oldó, jótékonyan hat az idegrendszerre, a szívműködésre. Napestig sorolhatnám a pozitív hatásait testre és lélekre terjedően. Téves berögzülésnek, mintegy félreszocializáltságnak tartom, hogy aki rendszeresen mozog, az menő lenne. Nem lazaság ez, hanem alapvető szükséglete fizikai valónknak. Mégis gyakran érzem, hogy aki épp azt osztja meg a társasággal, hogy ezt-azt edz, itt-ott fittnesszel, az közel úgy beszél a dologról, mintha legalábbis a Mount Everest meghódításáról számolna be.

Ha valaki azt meséli, hogy falat mászik, valamilyen extrémsportol, olyan mozgásformát űz, amit a lakosság alig egy-két százaléka ha próbált már életében, én azt mondom, maximális riszpekt, és irigység. De olyan embert mutassatok, aki életében nem futott még, legalább az iskolában. Ez a leggyakoribb, és legelemibb mozgás. Még a busz után is ezt a fajta képességünket kamatoztatva haladunk, ha nagyon csenget, hogy indulna. Persze baromi nehéz nekiállni, és értelemszerűen a futásra képesek, és a rendszeresen futók aránya elkeserítő számadatot adna ki. De mi a fenéért kell annyira elájulni tőle?

Személyes megfigyeléseim alapján, az elmúlt években megsokszorozódott a szigeten futók száma. Pár évvel ezelőttről nem emlékszem olyan élményre, hogy besétálok egy hosszú nap után a barátnőmmel gyanútlanul, élvezni a városképet a partról, kinyitni egy sört, és megbeszélni a világ nagy dolgait (pasik), és már az első lépcsőnél bajba kerülök, mert olyan tömeg lepi el feldobált lábakkal a lépcsőt, és az azt körülvevő területet, hogy alig merek leindulni.  Rákapott a nép erre az 5,3 kilométerre, ami nem is csoda, tekintve, hogy Budapest nem a hatalmas, városban elfekvő zöld területeiről híres. Hát hová is menjen a sok szerencsétlen, mozgásra és friss levegőre vágyó sportember, ha futni vágyik.

A problémám nem is itt kezdődik. Az idősebbeket kifejezetten komálom, rájuk tényleges csodálattal nézek, hogy rábírják magukat a sportra, mert megint csak nem olyan nemzet vagyunk, akinek az öregei aktív életmódhoz szoktak. Jó, azok, akik a padra támasztott lábbal fekvőtámaszoznak meg szórakoztatnak, sajnálom, valahogy kicsit mindig kicsúszik valami elfojtani kívánt röhej féle, ha ilyet látok. Az a kinéző tekintet, ami átlagosan legalább minden második kocogó arcáról lesír azok felé, akik látványosan nem mackóban, lépésmérővel, és ásványvízzel felszerelve merészkednek a sziget területére, az zavar, de nagyon. Egy-két éve megtörtént velem, hogy egy pasas futott, három nő loholt utána, valami főnök forma lehetett, de minimum a megmondó ember a társaságban, és a szintén padon ülő, sörözgető barátnőmmel beszólt nekünk, de olyan ordenáré módon, hogy ennyi idő távlatából is emlékszem rá. Annyi volt a baja, hogy pihenni mentünk ki, nem futni. Ugye a mozgás örömhormonokat szabadít fel, hát én kíváncsi lennék, mekkora feszültség tombolt az ürgében, ha még ekkor is káromkodással vegyesen kiszólt két lánynak két lépés között, tökéletesen indokolatlanul.

Sajnálom, de nincs a homlokomra írva, hogy a héten én hányszor vettem rá magam a mozgásra, még az is lehet, hogy pont a margiton. De ha tehetem, kihasználom az egyéb Margitsziget nyújtotta lehetőségeket, például a nyálcsorgatást. A többi romantikázó/chillező/sétáló/gyereket levegőztető járókelő sem kért engedélyt, hogy kivenné a részét városunk ezen csepp mennyországából, mert nekik is alanyi jogon jár. Tessék mozogni, tessék futni a Margitszigeten, mert az jó, de nem egy kuriózum, és nem is kisajátítható, úgyhogy nem kérek több fotót a Facebook üzenőfalára a sziget-futásról, és az arcokból is vissza lehet venni, mert néha már akkorák, hogy nem férni el tőlük azon a hatalmas területen.