Egy nagyon kedves homoszexuális barátom egyszer igen nagy átéléssel kifejtette, hogy ő se nem lázas, se nem tengerpart, tehát gyűlöli a meleg, homokos, és ehhez hasonló finomkodó megnevezéseket hallani, mert ő buzi, és kész, valamint kifejezetten megkért arra, hogy a későbbiekben eképpen is hivatkozzak rá. Korábban már értekeztem a szórakozó fiatalokkal szembeni toleranciáról, a mai életszemléleti tanácsadásom témája pedig talán még szórakoztatóbb: a buzik.

Az a baj, hogy ha én rendelkeznék a világon a legfejlettebb retorikai képességekkel, és mellé még egy tanulmányt is összedobnék itt a blog keretein belül, akkor sem tudnám átformálni a meggyőződését senkinek, akinek bármi nemű ellenérzése van a melegekkel kapcsolatban. Egyszerűen azért, mert ebben a témakörben is kollektíve pokoli tévesen vagyunk szocializálva, de nem kivétel ez alól az sem, aki épp a saját neméhez vonzódik. Ők is félre lettek nevelve, csak más aspektusból érzik meg a kárát. Tele vannak félelmekkel, gátlásokkal, és egy 0-24-es másság érzettel, ami, hát gondoljunk bele, állati megerőltető és meghasonult életérzés lehet. Kicsit azért mindnyájan érezzük, hogy helyre kéne dobni ezt a sok-sok száz éve félrekódolt ellenérzést.

Először tisztázni kellene mindenkinek magában, hogy mégis mire ez a nagy kirekesztés? Az senki számára nem kérdés, hogy így lett kódolva az a szerencsétlen buzi, és rohadtul nem az ő érdeme, hogy melyik nem indítja be a fantáziáját. Hát tehetek én arról, hogy heteró vagyok? Ez olyan, mint hogy barna szemet kaptam, ha megszakadok se leszek tengerkék szemű, szőke istennő (oké, kontaktlencse, de ebbe most nem mennék bele). De hogy komolyabb hasonlattal is éljek, utálkozik bárki különböző testi fogyatékossággal születettekkel szemben? El tudjuk képzelni, hogy mondjuk egy csapat down kóros gyereket, akik a Nyugati aluljáróban Jézusról énekelnek a csövesek és kurvák között, megdobáljanak tojással? Mert őket nagyon nem szabad bántani, aki olyat tesz, az csúnya, rossz, gonosz ember, és a pokol tüzén fog ropogósra sülni az idők végezetéig. Akkor azt, aki úgy születik, hogy a saját nemét részesíti előnyben a párválasztás tekintetében, miért ér nem szeretni? Miért ér létrehozni egy olyan társaságot a NEFMI támogatásával (gyéká: Nemzeti Erőforrás Minisztérium, azaz kurvára az adófizetők pénze), amelyiknek a küldetésnyilatkozatában az olvasható, hogy káros jelenség a nem heteroszexuális kapcsolat? Meddig hitlerizálható a társadalom hozzáállása a dolgokhoz?

Van egy kedvenc típusom, ők kicsit mindig megmosolyogtatnak. Első sorban a heteroszexuális férfiak egy csoportjára igaz, hogy egyenesen félnek a melegektől, mert „nehogy az egyik bepróbálkozzon”, illetve „nálam mindig bepróbálkoznak”. Igen? Annyira jó csávó vagy, hogy még az összes buzi is téged akar (mert általában utánuk a hölgyek is tömegével kapkodnak természetesen…)? Aki magára ismer, annak innen üzenem, hogy nem, nem fog mindegyik bepróbálkozni, de lehet, hogy valójában soha egy sem. De ha mégis, akkor léteznek olyan rendkívül egyszerű, akár még szófecsérlést sem igénylő non-verbális jelek, amikkel rögtön az elején finom, intelligens módon ki lehet mutatni, hogy bizony nem jó kapura játszik a szegény próbálkozó buzi. Nem fog kötözködni, mert ő is hallott már arról, hogy vannak ezek a heterók, aztán őket valahogy nem nagyon lehet összeszedni. Vagy csak baromi nehéz, esete válogatja. Mert láttunk már olyat is.

Nézzünk néhány példát arra, milyen jelenségek kódolják a társadalmat még mélyebb elítélésre:

A szociális környezeten kívül másik fontos meghatározója annak, ahogy a homoszexuális emberekre tekintünk, az általam csak „Lakatos Márk jelenség”-ként aposztrofált agyrém. Ezzel talán tudok újat mondani azoknak, akik nem igazán ismerik a buzikat. Van egy réteg (sokan), mint ez az ominózus ember, de ez közel sem jellemző. Ez nem velejárója a saját nemhez való vonzódásnak, csak egy nagyon idegen, és meglehetősen visszataszító kivetülése a beállítottságnak bizonyos embereknél. És ha utálja a kedves olvasó mondjuk épp ezt a formát, akkor képzelje el bátran, hogy a buzik túlnyomó többsége mennyire gyűlöli, megcsapkodná, karóba húzná, ha tehetné. Mert pontosan ők, akik nagyon büszkék arra, hogy büszkén vállalják a nyilvánosság előtt, hogy mennyire büszke melegek, akik valójában torz és hamis képet festenek a laikus közönségnek.

Másik ismert kép a cicababák, akik általában icipici-ugyulibugyuli, patkányszerű, kisruhába öltöztetett döggel ebbel a karjukon lelhetőek fel bevásárlóközpontokban, kávézókban. Hozzájuk gyakran párosul (vagy a kutya mellé, vagy ahelyett) egy nagyon vékony, nagyon forró, nagyon depresszív arckifejezést konstans viselő meleg barát. Na, ez a két jelenség összeadva már jogosan nyitja ki a bicskát az ember zsebében, de akad, akinek csak mondjuk viszket tőle a tenyere, megint másnak a gyomra forog. A fiú részéről gondolom az „én is ilyen szerettem volna lenni”-érzés miatt jó a lánnyal lógni, mert így kicsit magáénak érezheti a hidrogénszőke hajat, és a tömény női parfümfelhőt, a lány meg végre olyannal töltheti az idejét, aki nem „mindig csak azt akarja”. Velük sem lenne nagy baj, elvannak ők ketten-ketten, annyi a gond, hogy róluk túl látványosan sír le, hogy valami úgy amblokk nincs helyén, és az olyat meg nem szeretjük nézni mi, kívülállók.

Nem tagadhatom (kiváltképp az eddigiek nyilvánosság elé tárása után), hogy én sem szeretem ezeket a típusokat. És még valószínű akad sok olyan kategória a buzik között, amiknek a képviselőitől egyenesen félnék. De sok mindenkitől félek, és ezek túlnyomó többsége egyáltalán nem búza, csak ijesztő egy világban élünk. Nem ezekből kell kiindulni, hanem azokat a példákat szem előtt tartani, amikor mondjuk valakiről kiderül idővel, hogy merre hány méter, és alig győzzük a csodálkozásunkat leplezni, hiszen „sosem gondoltam volna”. Mert ezek a drága buzik úgy vannak vele, mint a patkányok: sokkal jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük. Persze teljesen jogosan és megalapozottan, amíg a szélsőséges magamutogatókon keresztül ítéljük meg őket. És elárulok még egy titkot: egyenesen rengetegen vannak körülöttünk nap mint nap, akikről megint csak „soha nem is gondolnánk”.

Amikor beszélgetek valakivel, általában nem jut eszembe, hogy a szexuális perverzióit tippelgessem. Nem tudhatom, hogy akivel épp kontaktálok, az a pisi-kaki szexre izgul-e, vagy szeret négykézláb ügetve parancsokat teljesíteni fekete bőrmaszkban. És na, nem is akarok ebbe belegondolni. De nem is kell, nem érdekel, semmi közöm hozzá. Így az sem érdekel, hogy buzi ismerőseim mit csinálnak, mikor az erotika világában kalandoznak, maximum egy egészséges kíváncsiság szintjén ugye, ahogy heteró barátaimmal is feljön a téma időről időre. Attól, hogy mihez, kihez vonzódik a másik, nem lesz rossz ember, de persze jó sem. A buzik között is vannak bődületes seggfejek, és csodás, imádnivaló jófejek is. Az én legjobb barátom történetesen az utóbbi kategóriába esik. Neki ajánlom ezt az írást.