Vámpírok, avagy bocsi, de nem csillognak

  Amikor leültem, hogy megírjam ezt a posztot – tehát pontosan három órával ezelőtt –, még abban a tudatban éltem, hogy nincs élő ember ezen a földön, aki a vámpír legendákat komolyan venné. Körülbelül 5 perc kellett ahhoz, hogy Google, a barátunk megmutassa: de igen, van, méghozzá nem is kevés. Szerény véleményem szerint ez nagyon kemény, de végül is mit is vártam tőlünk, ráadásul a cikkhez éppenséggel jól jön, tehát marad a mély levegő, a no komment hozzáállás, és következzenek a tények.

Először is leszögezném, hogy a vámpírizmus, mint fogalom, minden olyan tevékenység gyűjtőneve, amely által valaki másokból energiát nyer. Ennek többféle módja is él a köztudatban, de mondanom sem kell, hogy a média és a fantasy irodalom közbenjárásának köszönhetően mindannyian a vérivó vámpírokra gondolunk elsősorban. A vámpírok elődjének tekinthetőek az egyiptomi vérivó istenek és szörnyek, azonban a halott, emberi véren sínylődő lény alakja – mint oly sok minden - a görög mitológiában jelenik meg először: ők emberszerű démonnak képzelték őket, akik az emberek vérét szívják és rút betegségek hordozói. Egy régi asszír legenda szerint az az ember kísért halála után, amelyik nem lett tisztességesen eltemetve. Nem is sorolnám tovább, a vérivó lény legendája ugyanis az összes nép kultúrájában egységesen jelen van. Mindközül a legvadabb elképzelés azonban, hogy a vámpírmítosz magából a Bibliából ered, az első vámpír pedig nem volt más, mint Ádám és Éva legelső sarja, Káin. Miután féltékenységből megöli testvérét, elkövetve ezzel a legelső gyilkosságot, Isten örök bujdosással sújtja, és megjelöli, hogy soha senki ne ölhesse meg. Valahol itt kapcsolódhatott össze Káin neve a vérszopók legendájával, akiket szintén a halhatatlanság átka sújt, és ezáltal az örök kárhozat gyermekei. Na, több se kellett a vámpírhívőknek, és máris generációkról, klánokról, és egyezményekről beszélnek, amelyek lehetővé teszik titkos létezésüket ebben a pillanatban is, szerte az egész világon.

A legenda másik főszereplője ennél egy kicsit már közelebb esik hozzánk: III. Vlad Dracul havasalföldi fejedelem is Káin leszármazottja, aki híres kegyetlenségével – szinte mindenkit karóba húzatott, akit meglátott – hívta fel magára a figyelmet. Később a Dracula nevet kapta, ami románul ’az ördög fia’ jelentéssel bír, és alakja alkalmasnak bizonyult a vámpírlegenda újjáélesztésére, mivel a legtöbb ember nem tért vissza élve palotájából. 1897-ben végül napvilágot látott Bram Stoker világhírű alkotása, a Drakula, és kezdetét vette a vámpírőrület, ami máig is tart. Azóta megrendezték a Nosferatut, megjártuk a különböző Anne Rice történeteket és feldolgozásait (Interjú a vámpírral, Kárhozottak királynője), Buffy éveken keresztül kísértett a tévében, kijött a Van Helsing, ami valami kegyetlenül melléfogott Budapest ábrázolásával kapcsolatban, Darren Shan csak úgy ontotta magából a vámpírkönyveket, nem sokkal ezután pedig megjelentek a ma is hódító könyvek és a belőlük kreált tévésorozatok: Az Alkonyat saga, a True Blood – Inni és élni hagyni, és a Vámpírnaplók. (Nem tudom nem megemlíteni személyes kedvencemet, az Anita Blake könyvsorozatot, aminek a fentebb említetteknél sokkal több értelme van, igen, ez itt a reklám helye volt.)

És ahogy teltek az évek, a sírból felkelő, szemfogakkal ellátott, zombiszerű szörnyekből gyönyörű, válogatott szuperképességekkel rendelkező, csillogó-villogó félistenek lettek. A modern vámpírokat már nem állítja meg holmi napfény, szenteltvíz és kereszt, vagy a jól bevált rendszer a gerezd fokhagymával, sőt, néha már meg sem lehet őket ölni tisztességesen (szív, karó, ilyenek).

A 21. századi vámpírok között akad vegetáriánus, aki a jó útra térős fajta, akad olyan, akinek mágikus gyűrűje van, ezért szabadon járhat-kelhet a napon, és van, aki időtlenségét a gonosz vámpírok megállítására pazarolja. Minden történetben adott egy-két egyedi vonás, az ábrázolások azonban megegyeznek az emberfeletti gyorsaságban és erőben, a legújabb ötlet pedig az emberek elméjének megbuherálása, amelynek köszönhetően két lábon járó rabszolgákat teremtenek belőlünk egy pillanat alatt, méghozzá erőlködés nélkül. Van, aki Brad Pitt két szép szeméért szereti őket, van aki Ian Somerhalderért, az elvetemültebbek Robert Pattinsonért, így vagy úgy, de a vámpír megszűnt gonosz lénynek lenni a köztudatban, a kérdés pedig, hogy honnan ered a mítosz, látszólag feledésbe merült.

  Kevesen tudják csak, hogy valószínűleg a porfíria nevű ritka betegségre vezethető vissza, mely esetén a szervezetből hiányzik egy vérképzéshez szükséges anyag, ennek következtében a beteg nem bírja a napot, mindig halottfehér az arca, ájulékonyság és álmatlanság jellemzi. Ezeket az embereket a középkori fejletlen orvostudomány következtében vérrel itatták, mert úgy hitték, a mástól kapott vér majd beépül a szervezetbe, és megszűnteti a betegséget. A teljesség igénye miatt meg kell még említenem a pellagra nevű betegséget is, amelyet a B-vitamin hiánya okoz, következményei pedig kinövések a napnak kitett bőrfelületen, valamint agresszivitás, levertség, demencia és álmatlanság. Azonban nem tudjuk a vámpírmítoszt lelkiismeret furdalás nélkül teljesen azonosítani a fent említett két betegséggel. A tudomány csak dolgozzon szépen a kérdésen, mi addig eljátszadozunk velük, írva vagy nézve, élve vagy halva.