Nekem reggel kezdődött minden. Unalmas csütörtök volt, már az elején bosszúsággal. Tipikusan az a nap, amiről előre tudja az ember, hogy mocskosul nehéz lesz józanul befejezni. Késsel a hasamban ébredtem. A feleségem éppen pakolt valami férfival. Inkább nem zavartam őket, úgy is nagy volt a vérveszteségem, nem kellett, hogy ők is problémázni kezdjenek. Összeszedték az ékszereket, meg a pénzt, és eltűntek. A kocsit már nem is sajnáltam.
Szó se róla, Aranka arany lélek volt, egy szavam sem lehetett az elmúlt 12 évre. Minden második nap főtt ételt ehettem, volt, aki hetente takarította a szobámat és kimosta a szennyest. Nem kellett a csekkek miatt aggódnom, ő befizette a számlákat, feladta a fontosabb leveleket, válaszolt minden rokon karácsonyi és húsvéti lapjaira. Mindezzel együtt nem nagyon ismertem. Valamikor egyetem alatt találkoztunk, és mind a ketten végtelenül érettek voltunk. Racionálisan kidolgoztuk, hogy kutatási területeink olyan szinten fedik egymást, hogy házasságunk progresszívan hatna a munkánk terén.
Lehet, hogy az ismeretlen férfi is molekuláris bionikával foglalkozik szabadidejében. Bárcsak a bölcsészetre mentem volna... de visszatérve:
A seb nem fájt nagyon, Aranka mindig is rossz volt anatómiából. A májam mellett szúrt el valószínűleg. Sajnos lemerült a mobilom, fel kellett állnom, és a vezetékesen hívni a mentőket. Mondjuk nem siettem el, jó másnapos voltam. Dáviddal, meg Danival jól berúgtunk előző nap. A szokásos banda, meg hozzájuk csapódott valami hosszú hajú forma... Misi, vagy Miki... és a Dani bátyja, talán Krisztián. Rájuk nem emlékszem olyan tisztán, később érkeztek.
Szóval egy rendes munkanap végén összeültünk a munkatársakkal egy sörre, nem volt ebben semmi különös. Arra már nem emlékszem, hogy ki indította el a lavinát, talán mind a hárman egyszerre. Amikor jól voltunk, elkezdtünk a munkáról beszélni. Épp el volt akadva a kutatás, mert a szintetikus fehérjék, amikkel kísérleteztünk, nem voltak elég hosszú életűek, hogy megfeleljenek a terveinknek. Alig aludtunk az utóbbi hónapban, idegileg ki voltunk készülve, a határidők pedig közeledtek. A zsebemben maradt pár fiolányi tesztfehérje, és kitaláltuk, hogy a sör lesz a hiányzó láncszem. Beleöntöttem a fiolákba barnából is és világosból is... sosem lehet tudni, hátha kizöldül, ugyanis akkor befejeznék a folyamatokat, és önreprodukciót kezdenének meg. Persze csak a szokásos világoskék massza maradt a fiolákban... nem lehet a sör mindenre a megoldás.
Mellékes. Csak azért említem meg, mert ez volt az utolsó dolog, amire a kocsmából emlékszem. Utólag persze rekonstruáltam az éjszaka történéseit, bár nem volt könnyű dolgom. A rendőrségen másfél órát töltöttem csak, nem indítottak eljárást ellenem. Azt mondták, molesztáltam egy nőt, de az jó néven vette, így csak a biztonság kedvéért levonszoltak az úttestről, és ha már ezt az egészet a rendőrség előtt tettem, beültettek egy cellába, mert állítólag írtam egy hivatalos kérvényt erről. Ezen felül egy Mujure nevű körözött bűnözőről meséltem a biztosoknak. Ez áll a jelentésben.
Abban biztos voltam, hogy találkoztam egy kobolddal. Persze ezt nem mondtam senkinek se akkor, se később, különben őrültnek néztek volna, de higgyétek el, ott volt. Hosszú, vörös hajú, középmagas nő volt. Mármint a koboldokhoz képest. Megvolt legalább 20 centi magas. Nagyon csúnya arca volt, és lófogai, amik közé befért volna a hüvelykujjam is. Ennek ellenére kedvesnek tűnt. Egy kellemetlenül feszülő bő kapucnis pulcsit viselt, meg pehely szakállt. Tudom, hogy a koboldok hosszú életűek, és akad olyan is, aki ezer évig is él. Körülbelül ilyen idősnek is tippeltem, de lehet, hogy néhány évet fiatalított rajta a lila színű pokróc, amit szoknyának használt. Ha fiatalított, ha nem, a csillámfényű szempillák adtak neki még 200 évet.
Nem akartam előre köszönni neki. Itt kezdődtek a bajok.
