Néztem az elmúl héten az úszó EB-t, szép eredményeket értünk el, jó volt nézni, hogy háromszor is kettős győzelmet szereztek a mieink, ahogy Cseh Laci vagy Gyurta Dani oktatja Európát. Viszont életemben először néztem a műugrást is. Ennek oka nagyrészt Gondos Flóra volt, de már korábban is leragadtunk előtte a kollegákkal, amolyan másnapos tévézés erejére.
Néztük ahogy ugráltok, dupla Auerbach csuka mozdulattal, hátraszaltó rossz vízbe éréssel, hasast ugrik az ukrán világbajnok, satöbbi… Fel is merült, hogy de hát ez az egész 3 másodperc. Jó, 10 kör van összesen, de akkor is csak fél percet sportoltok. Megéri? Kőkeményen dolgoztok az év 364 napján át, hogy aztán kiálljatok Európa elé és megmutassátok: ti vagytok a legjobbak. Egész pontosan kiálltok néhány bíró elé, akik önhatalmúlag eldöntik, milyen volt az ugrásotok. Borzasztó lehet a tudat, amikor feljöttök a víz alól, úgy érzitek kihoztátok a maximumot magatokból, és akkor bemondja a hangos beszélő: „hat, hatésfél, öt, hat, hat, hatésfél, hét, hat,…” Azaz max egy erős közepest kaptatok…
Mért van az, hogy ez nektek jó? Be vagytok szorulva a szabályok közé, kötelező ugrásokat kell végrehajtani, előírt dolgoknak megfelelni, és minden egy ugráson múlik. Ha egyet rontasz, nincs tovább… Szegény Marcus Rogan (szegről-végről kollégátok), egész évben azért dolgozott, azért hajtott, azért élt, hogy a 200 vegyesen megverje Cseh Lászlót. Nem félt, sőt, keménykedett, mindent megtett, lélektani hadviselést alkalmazott, kiúszta magát, mégsem sikerült. Így csak a 2. lett, sok ember a seggét csapdosná a földhöz ha elérte volna, amit ő. De Rogan csak állt a dobogón mint aki citromba harapott, majd az egészet ahhoz hasonlította, amikor nem sikerül ágyba vinni egy csajt. Mindezt miért? Mert hiába dolgozott annyit, azért, mert volt nála jobb. És ezzel sem ő, sem ti, sem bármelyik sportoló, sem bármelyik ember nem tud mit kezdeni. Dolgoztok, güriztek, alapoztok, edzetek, felkészültök, mégis ott lesz a jobb. A legjobb pedig boldog, egészen addig, amíg nem jön egy nála is jobb.
De hagyjuk az úszókat, nektek talán még rosszabb: a bírók ítélnek rólatok, ők döntik el, szépen ugrottál-e vagy sem. Természetesen vannak olyanok, akik szemmel láthatóan nem ide valók, viszont őket én talán még jobban tisztelem. Idejönnek, tudják, hogy semmi esélyük, mégis csinálják. Miért?
A szabályok jelentik a sportot, így lesz a káoszból rend és tiszta versenyhelyzet. Jól van ez így? Jól hát, így eladhatók vagytok, nem lesz anarchia. De mi a baj a káosszal? Néha jó a káosz, néha jó kiszakadni, néha jó megszegni a szabályokat, hogy lássuk meddig bírunk mi elmenni, hol van a külvilág, a bírók tűréshatára. Mi lenne, ha odaállnánk, és ugranánk egy bombát? Egy pillanatra jól érezzük magunkat, hiszen tudjuk, pontot sem kapunk majd érte, nincs tét, nincs stressz, nincsenek elvárások. Ott és akkor jól érezzük magunkat. Lehet, hogy amikor kijövünk a vízből már megbánjuk, jön a lelkiismeret-furdalás, hogy talán mégis tartani kellett volna magunkat az eredeti Auerbachhoz, vagy mi a tökömhöz… Csukamozdulat helyett fejes a káoszba. EB-7. hely helyett egy pillanatnyi jóérzés. „Döntened kell, mi a fontosabb”
Ha az ember feszegeti a saját határait, a külvilág által jól szabályozott életét kicsit felborítja, akár akarattal, akár akaratlanul, talán rájöhet a saját képességeire, talán rájöhet arra, hogy de jó bombát ugrani öt méter magasról.
