Mindig óriási örömmel fogadjuk, ha nem nekünk kell dolgozni és valaki leírja helyettünk, hogy mit kell gondolni a dolgokról. Ezúttal az Euróvíziós Dalfesztiválról landolt a postaládánkban egy szösszenet, és ha már így alakult, gyorsan ki is tesszük, mielőtt draft meggondolná magát. Éljen az európai értelemben vett tehetségkutatás!
Mindig a dánoknál történnek ilyenek. Most éppen egy szakállas nőimitátor nyerte az Eurovíziót.
A sajtó színe és java ünnepel: A tolerancia győzött! A tolerancia ünnepe! Európa kinyilvánította, hogy milyen fantasztikusan elfogadó és toleráns és inkluzíve és explicite meg is mutatja, hogy milyen csodás itt minden, hiszen milyen be- és el- és mindenfogadóak vagyunk. Nem?
Hát a nagy lófaszt.
Annyi történt, hogy nyert valaki egy dalversenyen.
Na persze nem a tehetségével, hanem az extrémitásával, a provokációval és azzal, hogy aki poénból szavaz, természetesen Kolbász Tamásra szavaz. Kire másra? Ha nem valami mást csináltam volna, még én is rászavazok, hiszen hátha nyer, és akkor ismét bebizonyosodik, hogy az ilyen és ehhez hasonló versenyekben nem a tehetséggel lehet nyerni. A tehetség ugyanis huszadrangú. Hiába énekelsz jól. Hiába írtak neked egy jó dalt. Ez mind nem számít.
nesze egy kis kolbász, egészségedre, Európa!
Nadeha kellően sokkolsz, ugye? Meg szakállad van és nőnek adod ki magad, ugye? Meg annyira extrém vagy, hogy még a buzik is ferde szemmel néznek rád, mert ez még nekik is sok. Nem, nemcsak azok a buzik, akiknek már a Gay Pride is sok. A Gay Prideosok is! Na az az igazi, nem? Na azzal lehet nyerni! Mert, aki azt mondja, hogy ez sok…
Meg olyanokat, hogy "azért van ahol, igen, még a polgárpukkasztásban is van ahol, urambocsá’ meg kéne húzni a határt…" Na, az, kérem intoleráns, nem fér bele a csudás európai kultúrkörbe.
Aki azt mondja, hogy a klasszikus értelemben vett családmodell kéne a menő legyen és ezt nyíltan vállalja, nos, az meg már de facto fasiszta. Vagy náci.
Vagy (a Jó Szocializmusból kölcsönzött kifejezéssel) nácifasiszta.
Na de essünk is ezen túl, legyünk toleránsak. Fogadjuk ezt el, megfellebbezhetetlenül így van, így zajlanak a dolgok, ilyen a világ, meg a többi. Szerencsére nem is ez a lényeg.
A lényeg az az, hogy Csodaszakáll aranyérme felbolygatta a netet, a Facebookot, a Twittert, a mindent. Mindenki fújja a magáét, mondja a dolgait; tegye, szabadság van, mindenki mondhassa: ha nem mondhatná, nagy baj lenne.
Viszont. Kicsikét komolyra fordítva a szót, nekem abból az érvelésből kezd lassankint elég lenni, hogy "ha nem akarsz szakállas nőimitátorokat bámulni, ott a távkapcsoló." A kereskedelmi televíziók esetében még elfogadom ezt, bár ott is kezd necces lenni ez a mindent leegyszerűsítő érvelés, ami tulajdonképpen bármi alól felmentést ad, hiszen eszerint miért nem adjuk le a Texasi Láncfűrészest a Minimaxon délután négykor? Ugye? Végülis ott a távkapcsoló, nem? Csakhát itt és most nem a kereskedelmi tévékről van szó.
Ha Kolbász Tamás mondjuk a német RTL vagy a PRO7 zenei "tehetségkutatójában" (X-Faktor, Voice, bármi) tűnik fel és nyer azzal a polgárpukkasztással amit művel, akkor azt mondom: oké, ilyen a kereskedelmi televízió, semmi új nem történt. Ez nem ér meg időt, energiát, hogy egy pszichiátriai kezelésre szoruló osztrák faszkalappal foglalkozzak egy posztban. Kacarászok egy jót, aztán csókolom.
Ami valódi és sokkal nagyobb gáz az az, hogy itt egy közszolgálati eseményről van szó. A közszolgálatiságnak pedig vannak normái: törvények, EU-direktívák szabályozzák, hogy mi fér bele és mi nem.
Nem látom azt, hogy az extrém polgárpukkasztás, amit pozitív diszkriminációval (a szavazásról mindjárt esik szó) is illetnek, az úgynevezett tolerancia jegyében bárhol is beleférne a csak és kizárólag közszolgálati televíziók által sugározható Eurovíziós Dalversenybe.
Sokan írnak okosakat arról, hogy ez valójában egy bohóckodás, ami az európai népek fiatalos, humoros oldalát mutatja meg és szerethető figurákat vonultat fel, stb., stb. Mindez rendben is lenne, ha ezt a közszolgálatiság keretein belül, provokációmentesen tennék. Ilyen például a sok helyütt sugárzott I Love My Country című műsor (itthon Magyarország, szeretlek! címmel fut az M1-en). Sajnos azonban a szombati eseményről nem mondhatjuk ezt el. Ez ugyanis közvetlen, manipulált, ál-toleráns provokáció, amennyiben a közszolgálat szempontjait vesszük figyelembe.
Ismét mondom, ha mindez kereskedelmi televíziós környezetben történik, akkor nem vesztegetném az időmet posztírásra.
Úgy tűnik, hogy az európai közszolgálati felfogás a rosszul értelmezett tolerancia miatt kezd le- és eltérni a kitűzött célok (pl. minőségi és nézhető szórakoztatás) irányvonalától. Sajnos ez egy, a közszolgálat félreértelmezéséből adódó tendencia eredménye, aminek részleteibe ezúttal nem mennék bele, majd megírom. Egyszer. Talán. Mindenesetre komoly baj ez, hiszen EU-szinten például minket már a teljesen racionális MTVA megalakításért is bíráltak, mondván: sérül(het)nek a közszolgálati elvek. A dániai szakállas fiaskó után, kérdem én: miről beszélünk?
Az ügy kapcsán a másik kedvencem, hogy sokan (komoly, média- és zeneszakmabeli emberek is) írogatják, hogy "de hát az európai jónép szavazta meg." Egyszerűen elképesztő naivitásnak gondolom ezt a véleményt, különösen ilyen, úgymond bennfentes berkekből jövő kommentárok esetében. Mert lehet, hogy Marinénipiripócsonakicsaknéző még elhiszi, hogy valódiak ezek a szavazások.
De azért ezen a szinten már régóta tudni kéne, hogy nem.
Nem, természetesen nem a de facto szavazás van megbundázva. Azt ugye elvileg nem lehet, kimondva meg "nem is akarja senki." De azért, úgy hiszem, vannak más eszközök is a manipulációra, nem? Csak pár, mérhetetlenül egyszerű, és a valódi reality showkban alkalmazott szerkesztőknek csak ujjgyakorlatot jelentő dolog: Kit és milyen színben tüntetek fel?; Kit nyomok a sajtóban, interneten és egyéb fórumokon?; Kit és hogyan kérdezek, amikor interjút készítek? És így tovább. Természetesen ezen példák csak a jéghegy csúcsa, amit még én is meg tudok csinálni simán. Nálam erre a célra sokkal profibb emberek élnek és dolgoznak világszerte ebben a szakmában. Erre specializálódtak. Ők azok, akik a frankó nüánszokat is tudják hozni. A lényeg, hogy ezen a szinten ez egy szakma, egy szakmai kérdés. Az nyerjen, akit "én" akarok, hiszen egy "tehetségkutató" vagy "valóságsó" vagy "dalverseny" szervezésénél és szerkesztésénél az első alapelv, hogy tudjam, ki lesz a győztes. Előre. Nem akarok meglepetést, azt akarom, akit eladhatónak vélek. Bármilyen okból. Kereskedelmi szempontból ez nyilvánvalóan a legalább egy-másfél évig fenntartható eladhatóság. Közszolgálatban ez inkább valamilyen társadalmi és/vagy politikai üzenet. Ne gondoljuk azt, hogy véletlenül nyerte meg Csodaszakáll ezt a versenyt. A direktíva az lehetett, hogy "idén a toleranciát kell nyomatni." Ezért Kolbász Tamás, a szakállas nőimitátor megnyerte a versenyt.
Valójában ennyi történt szombaton. De, mint írtam feljebb, ennél valójában sokkal több is. Több, ami túlmutat a Csodaszakállon. Ugyanis szombaton este megerőszakolták az európai közszolgálatot.
Aztán most ébrednek, és rájönnek, hogy túllőttek a célon. Mert ezt a provokátort és provokációt még az érintett, már rég abszolút tolerált LMBTQ (gyk. és nagyon primitíven: A Buzik) nagy része is elfogadhatatlannak tartja.
A dánoknál speciel nem először fordul elő ilyen. Ők voltak az egyetlenek, akik leadták a hírhedt szamárspermaivós jelenetet a Fear Factor (A rettegés foka) amerikai verziójából. Ez a jelenet amúgy sehol máshol, még Amerikában sem került adásba.
Okunk tehát nincs az ünneplésre.
Az ilyen fokú devianciát ugyanis nagyon nem kéne piedesztálra emelni. Még viccből sem. Pláne nem a közszolgálatiság égisze alatt. Remélem nem lesz Várandós a megerőszakolt közszolgálat.
