Mindenki, legalábbis azok közül, akik olvassák ezeket a sorokat, ismeri azt az érzést, amikor valamiért közlekedésre kell szánnia magát és az utcán egyszer csak szembejön egy hirdetés-óriásplakát-citylight, aminél az a bizonyos nanoszekundumnyi odafigyelés pont elég ahhoz, hogy várjuk a következőt, hogy meggyőződjünk arról, hogy igen, röhöghetünk, amennyit akarunk, van egy szervezet valahol az országban, ami ezt halálosan komolyan gondolta. Részemről ez volt egy ilyen:
kicsit emésztgessük: ParaSzupersztár
Egy olyan blogon, mint a mienk, ahol minden szorzó ellenére azt tűztük ki célul, hogy a közéleti humort, azon belül is az irónia és a szarkazmus fogalmát keresztülverjük honfitársainkon, nyilván posztért kiált egy ilyen tehetségkutató megszületése. Az persze egyértelmű volt, hogy követni kell a kormányzati irányvonalat, tehát a kérdésre, hogy Nyomorékokat versenyeztetnek?, nyilvánvaló volt, hogy az a válasz: Megírom!, az viszont korántsem volt ennyire alapvető, hogy ennek a témának melyik része a legelvetemültebb. Az, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy nyomorékok fogyatékossággal élők tehetségkutatója? Hogy ennek a reklámjával teleszórják Budapestet? Vagy az, hogy van pénz a citylightokra, de az összesen kettő darab kategória összdíjazására már csak egymillió forint jutott?
Ha felmegyünk a MEOSZ honlapjára (és miért ne tennénk, ha egyszer nyomorékvetélkedőt indítanak), és sikerül túllépnünk azon, hogy úgy néz ki, mintha a 95-ös Word és a 97-es G-Portál valami bizarr találkozásának szerelemgyereke lenne, akkor a következő dolog, ami feltűnik, hogy nincs szponzora a versenynek, amiben elvileg bárki indulhat, akinek van valamilyen fogyatékossága. A vetélkedő összdíjazása, talán emiatt, egymillió forintban merül ki, ami azt jelenti, hogy a büdzsét egy teljesen átlagos esküvő költségvetése alá sikerült belőni, aminek nyilván az az oka, hogy a média nem kapta fel a fejét erre a kihagyhatatlan ziccerre. Vagy az, hogy teleszórták teljesen feleslegesen plakátokkal a fél országot. Ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem?
Az viszont őszintén elszomorít, hogy a kertévék nem kapnak az alkalmon és jelentkeznek önként a közvetítési jogokért. Egyrészt ugye már a paralimpiánál is komoly problémát jelentett a tévés közvetítések hiánya, másrészt (és ez az érdekesebb) éppen a MEOSZ ugatott a leghangosabban és fejezte ki csalódását annak idején azzal kapcsolatban, hogy szegény tévézők nem nézhetnek elég freak showt fogyatékosok nem kapnak elég játékidőt a képernyőn. Erre tessék, itt van a nézettségi verseny császára és senki nem csap le rá.
Pedig képzeljük csak el, milyen elképesztően ízléstelen műsort lehetne csinálni ebből! Ha a Megasztár selejtezőin röhögtél, akkor mit csinálnál a ParaSzupersztár esetében? Vak artisták, szó szerint béna festők, vagy éppen mozgássérült, beszédhibás stand-uposok – egy kis South Park Európa közepén.
Ha valaminek, akkor ennek a műsornak a licencéért tuti, hogy a világ minden tájáról bejelentkeznének tévések. És ha jól kiröhögtük magunkat a kis szerencsétlenek bénázásán, akkor jöhetnek a nagyon is emberi sztorik: a szájjal festő öregúr, aki a háborúban bénult le, a kerekesszékes fiatal, akinek ez a verseny adta vissza az életbe vetett hitét, és nem hiányozhat a vak fotós sem, aki képsorozataival egészen új perspektívát nyújt a látók világáról. Reméljük, hogy a zsűri egy ilyen erős mezőnyből objektíven választ majd, nem pedig a főszponzor, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének direktíváit követik majd. A nézők SMS-eiből befolyó pénzt természetesen jótékony célra használják, ahogy a műsort sugárzó kertévé is évekre előre lefutná ezzel a kötelező CSR-köröket.
Szeretnék hinni abban, hogy egyszer létrejöhet az a világ, ahol mindenki egymás kezét fogva röhöghet azon, aki béna – nem azért, mert nem tud járni, hanem azért, mert képtelen felfogni, hogy egy tehetségkutatóhoz tehetség is kell. Ahogy szeretnék hinni abban is, hogy egyszer létrejöhet egy olyan szervezet, ami nem plakátokra, hanem nyereményre költi a pályázati pénzeket – nem azért, mert érdekel, hogy mennyit kap egy nyomorék egy versenyen, hanem azért, mert ha már jelentkezik, akkor megérdemli, hogy komolyan vegyék.
