Itt a nyár, mindenki fesztiválozik. Minthogy Rents kolléga a Rockmaratonon zúzott, mi, Benjaminnal és Bakamákkal, ellátogattunk egy következő végletbe, és pár napot chilleltünk a Bánkitó Fesztiválon.
Azért nem volt ez olyan jó, mint a plakáton. Egész héten az a rossz érzés kerülgetett minket, hogy nehogy elszóljuk magunkat valami arabos-zsidós-nácis viccel, mert akkor meglincselnek a kocsmában, illetve problémáink adódtak a koncerteken is, mert a rockervillát még a Nemjuci koncerten sem mutatta senki, cserébe ha feltartottad egy kezedet, azt is félreérthette az embertömeg, akkor is, ha nem tetted hozzá, hogy sieg heil (de egyébként mi a faszért tennéd hozzá?), szóval nem volt minden ütközésmentes. Meglepetésünkre találkoztunk hungaristákkal is, bevallom kicsit drukkoltam, hogy kössenek bele valakibe, vagy szóljanak be nekik. Nincs is viccesebb, mint egy sörrel a kezedben, az árnyékban ülve nézni, ahogy különböző szélsőséghez tartozó idióták egymás fejét rúgják. Persze nem volt balhé. Tudtommal.
Meg persze főleg nem zsidók voltak, hanem hippik, annak ellenére, hogy a „Liberagility” nevű, fura mód Árpád-sávos bejáratú akadálypályán vörös festékkel kellett lelocsolni bizonyos egymástól mind fontosságban, mint politikai polaritásban igen távol álló jelképeket/személyeket, így például nevetve fröcskölték a kislányok a vizipuskával a keresztet, mellette az ugyan annyi pontot érő Klebelsberg Kunót, Horthyt illetve a kicsit közelebb lévő szovjet emlékművet, vagy a turulmadarat. Én személy szerint ezt teljesen értelmetlen provokációnak tudom csak értelmezni, és inkább értetlenül, mint mérgesen állok a dolog előtt. Tudom, hogy sok ismerősömnek ez lenne az utolsó utáni csepp a pohárban.
De persze csak mert az utolsó, az, hogy tartottak sacharit, meg havdalát valamilyen hitközösséges arcok, amik ilyen sabbatos cuccok, de sosem tudtam megjegyezni, hogy melyik melyik. A lényeg, hogy ezekbe még véletlenül sem botlottunk bele, és mindenki boldog volt. Bár, pár fesztiválozó elmondása alapján be sem engedtek volna minket, és ezek után már kedvem támadt belógni, de végül csak koncertekre mentünk.
Koncertekre, amik pont annyiszor voltak vállalhatatlanul szarok, mint ahányszor zseniálisan jók. Szerintem ez nem olyan jó átlag, de persze mindenki igényei szerint mér. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy az emberek 80%-a élvezte volna a Sena live bandet, ami fasza kis Afro-beat/neo-soul/reggaeként aposztrofálta magát, vagy a Nemjucit, ami meg olyan igazi rock. Persze voltak jóval specifikusabb hallgatósági igényekre berendezkedett zenekarok… Ezek a „egész jó, bár olyan fura” megállapítástól a „mi ez a szar?” felkiáltásig terjedtek. Mindenesetre érdekes tanulság volt egy Kék halál, vagy egy Puszi koncertre véletlenül betévedni. Életemben nem hallottam még ilyen igénytelen, szánalmas, értelmezhetetlen és hallgathatatlan fost. Persze ennek is meg volt a maga hangulata. Bakamák például odament a Kék halál „énekeséhez” és felolvastatott vele egy smst a telefonjáról, amit a forma minden probléma nélkül beledolgozott az „előadásába”. Szóval megvolt a „koncert” romantikája.
A tipikus fesztiválarcok persze itt is megvoltak: Széttépett agyú, ordítozó vadállatok, vonagló, trippelő raszta csajszik, földön fetrengő táncolók, meg énekesek, furcsán közel húzódó, belassult arcok, jóarc csaposok, bringások, kutyások, önzetlen sátrazók, éjjeli énekesek/ hajnali énekesek „amikor aludnál énekesek”, meztelenkedők, rohangálók, meztelenül rohangálók, ezerrel kajálók, „nem kell hányni!”-t üvöltő, hányó emberek, öreg hippik, akik nagyon vágják, fiatal hippik, akik még nem vágják, de érzik, meg minden más, ami most nem jut eszembe.
A teljes történést összefoglalva nyugis volt, a többi fesztiválhoz képest olcsó volt, fura volt, pont elég hosszú volt. Azért megkönnyebbültem egy picit, amikor hazajöttem, talán megtapasztaltam, hogy milyen lehet kisebbségnek lenni három napra. Nem volt olyan vész, de elhangzott egy őszinte mondat, amit Benjamin hugának mondtunk ott: „Kár, hogy ez az első fesztivál, amin vagy, egy rendes fesztivál azért nem ilyen.”
