Nem merek régebbre visszanyúlni a vonalas telefonok fénykoránál, mert már abba is rossz belegondolni, hogy volt-e élet a mobiltelefonok előtt. Én pont abba a korba születtem bele, amikor a kamasz éveim, azaz eseménydús életem beindulása környékén már természetes volt megkapni életem első mobilját. Ha elképzelem, mi volt a vonalas telefonos szervezkedésekkor, akkor a gyerekzsúrjaim lezsírozása jelenik meg lelki szemeim előtt.
Szóval az még jócskán más jelleggel bírt, akkor még belefért. Körülbelül a most harmincas, és afeletti korosztály lehet az, akinek még jócskán építeni kellett a) az otthon tartózkodásra és b) az aprók gyűjtésére. Ezt az egy, utóbbi szempontot találom némileg praktikusnak, mert nem a fémek állandó elpasszolására asszociált az ember, ha egy tízest látott, hanem néhány perc gyors beszélgetésre valamelyik büdös aluljáróból.
De az a távolsági hívás külföldi beszélgetés… Na, az családi esemény számba ment. Kicsit mindenki izgult. A családfő a számla miatt, a beszélő a különlegesség érzete miatt, a többiek csak úgy hobbiból, mert a levegőben vágni lehetett a nagy dolgok mennek végbe életérzést. Ritka madár volt idegenbe telefonálni, de nem csak anyagi megfontolásból, hanem egyszerűen azért, mert ugyanúgy fehér holló esete volt a külföldi ismerős. A történelem produkált már emigrálós/kivándorlós/szerencsepróbálós időszakokat, ami sok hazánkban ragadt maradt családot érint, nem beszélve Krisztus Urunknak 1920. évének közepe fele körüli eseményekről, aminek a nevét leírni sem merem, mert beindul a nagymagyar vörösriasztás, a posztnak pedig távolról sem ez a célja. A külföldi ismerős esete tehát nem új keletű, de méreteit tekintve megközelítőleg sem érte el soha azt az arányt, ami napjainkban jellemző.
Már a tízen-húszon éves generációknak számtalan lehetősége adódott, hogy kis hazánk határain túl próbálgassa képzeletbeli szárnyait. Lehet az valami Erasmus-féle diákcsere program, „kimegyek külföldre mosogatni, hátha milliomosként térek vissza” terv, nyelvtanulás anyanyelvi környezetben, vagy céges kiküldetés. Aki megjárta külföldet, annak kintről maradhattak ismerősei, aki itthon maradt, annak számtalan haverja utazott ki. De a barátság, az barátság marad, a külföld az külföld, az egyik fontos, a másik pedig, ha mást nem is, hát legalább kapcsolatot jelent egy kint élővel, ami még, lássuk be, bármikor jól jöhet.
Csodás ez a világ, szerintem remekül kitalálták. Ahogy fejlődik a technika, úgy nő a külföldre szakadt hazánkfiainak száma is. Skype és társai jó barátaink, ha le is ragadtunk kicsit a telefon és a webkamera használata között félúton. Kicsit még mindig nehéz legtöbbeknek a videó beszélgetés, pedig emlékszem én még a nyolcvanas évek felső tízezerből származó családjainak életútját feldolgozó sorozatok illetve filmek azon jeleneteire, ahol TV-szerű objektumon keresztül képpel ment a telefonálás. Az volt a rongyrázás. Ha valaki ilyen jelenetet kapott el a tévében, kiáltott a családért, hogy ezt a csodát tekintsék meg kedves mindnyájan. Most, hogy kézenfekvőbbé vált a kézenfekvőnél, már ódzkodunk, hogy az arcunkat is adjuk a szavaink mellé, ha online körülmények közé keveredünk. Viszont határozott javulást mutat az elmúlt évek tapasztalata az idősebb korosztályok körében: én egyszer Skype-oltam a 89 éves nagymamámmal, csak mesélem.
Volt egyszer egy generáció, amit elneveztek X-nek, ezt követte Y, meg Z (micsoda fantázia, jegyzem meg). Az egyszerűség kedvéért én úgy nevezném magunkat, hogy Skype-generáció. Természetessé vált, hogy barátomnak nevezzek a világ legkülönbözőbb pontjain élő embereket, akikkel nem csupán az emlékük, és a jövőbeli hazalátogatásuk utópisztikus reményképe élteti a barátságként való hivatkozást, hanem az aktív kapcsolat, amit köszönhetek a közösségi oldalaknak, az e-mailnek, és nem utolsó sorban a Skype-nak. Ez utóbbi már nem csak a relatív zökkenőmentes beszélgetés abszolválását teszi lehetővé, de a lelkemet emlékezteti a gesztusokra, hanglejtésre, klisékre, amiért a másikat megszerettem. Ideig-óráig még párkapcsolat is fenntartható videó-beszélgetéseken keresztül (hét hónapig biztosan).
Nem tegnap volt, mikor az internet bekötése több mint természetes procedúrává avanzsálódott, mégis a mai napig dúl a vita arról, hogy az interneten való kommunikációs lehetőségek végtelennek tűnő tárháza függővé tesz, beszűkíti a látókört, és a felhasználó teljes világát. Azonban minden minket körülvevő építőkockája a világnak függővé teheti az arra alkalmas júzert, nem lehet ez alól kivétel a világháló sem. A szélsőséges kockafejűekért leírni az egész internetet, ami a világot szélesre nyitja, és a lábunk elé helyezi, minimum baromság.
A Skype-generáció kapcsolati hálója sokszorosa az évszázados gyakorlatnak. Ha megszakadok sem kapok többet egy héten, mint 168 órát, képtelen vagyok akár megközelítőleg annyi emberrel találkozni, amennyire kíváncsi lennék, a távolságbeli problémákról nem is beszélve. És mégsem maradok kielégületlen, ami az érdeklődésemet illeti, mert tudok róluk, olvasok/hallok felőlük, olyan emberek felől, akikkel ritkán van lehetőségem személyesen is diskurálni.
Nekem ez a 21. század csodája. Persze amint forgalomba kerülnek a repülő autók, vagy képesek leszünk teleportálni, és egy gondolat alatt mondjuk Hawaiion teremhetek, én esküszöm leszarom majd a Skype-ot!
