Mit lehet mondani valakiről, aki azzal, hogy menekülni próbált a depressziójából elérte, hogy világszerte ezrek mászkáljanak törülközővel a vállukon? Mit lehet mondani valakiről, aki képes volt az istenhit értelmetlenségét egy pocsolyán keresztül bemutatni? Amióta találkoztam a világ egyetlen ötkötetes trilógiájának első részével, a GALAXIS Útikalauz stopposoknak című, egyébként zseniális könyvvel, mindig kicsit nehéz belegondolnom, hogy esély sincs arra, hogy az legyen a hír: megjelent Douglas Adams legújabb regénye. Tegnap lett volna 60 éves. Köszöntő.
Vicces, hogy én épphogy lecsúsztam róla, hiszen életemben először 2002-ben olvastam az Útikalauzt és miután sírva röhögtem az első ötven oldal minden egyes szaván, tudtam, hogy valami olyannal hozott össze az élet, ami pótolhatatlan. Persze utánanéztem és láttam, hogy van még ott, ahonnan ez jött, viszont az első könyv után egyből sokkolt is a hír: éppen egy évvel azelőtt meg is halt a szerző. Szemét dolog volt még találkozásunk előtt azt mondani, hogy akkor kösz a halakat, de valahol megértettem, egészen egyszerűen annyi történt, hogy én már történelemként láttam, nem pedig effektíve megtörténni a történelmet. Ez pedig elég gyakran előfordul, sőt, valójában csak akkor elkerülhető, ha mi magunk csináljuk a történelmet. Ezt például tőle tanultam.
Douglas Adams nemcsak vicces volt, hanem rendkívül szomorú is. Mikor végigolvastam a Trilógia mind az öt részét, kénytelen voltam belátni, hogy ez a csávó tényleg készen volt. Azt mondják, ő maga is azt mondta, hogy tervez egy utolsó utáni részt, mert ez így bizony eléggé lehangoló, én viszont valahogy úgy voltam vele, hogy méltó és megfelelően abszurd a befejezés ahhoz, hogy ne lehessen panaszunk rá. Oké, nem vágódtam hasra a röhögéstől, de mégis napokig vigyorogtam, kicsit mélabúsan ugyan, de akkor is vigyorogtam, mikor eszembe jutott a végjáték.
Douglas Adams tökéletesen megfogalmazott mindent, amit Bach V. Brandenburgi versenyével kapcsolatban éreztem (és érzek ma is), ahogy ő volt az egyetlen, aki értelmesen el tudta magyarázni helyettem, hogy miért logikátlan Isten létezése, ráadásul tette mindezt úgy, hogy példájában egy pocsolyát használt metaforaként. Szóval így.
Sorozatot még nem vártam annyira, mint a március 5-én végre tévébe kerülő Dirk Gentley-sorozatot és régen sajnáltam ennyire, hogy az angoloknál valamiféle fura kínzási módszer dúl tévés berkekben és emiatt összesen három (HÁROM!!! - érzitek, hogy ezt milyen fájdalmas leírnom?) része van az első évadnak.
Az, hogy 12 évesen publikálták először már csak hab a tortán, olvasva első írását pedig teljesen nyilvánvaló, hogy egy zsenivel van dolgunk. Imádta a Pink Floydot, betegesen vonzódott minden újdonsághoz és mindenekfelett meggyőződéses ateista volt, aki, és ez valahol a sors iróniája, keresztes háborút hirdetett Isten ellen. Viszont tehetett bármit, nem tudott rá haragudni senki, hiszen a példái és az érvei egészen egyszerűen kikezdhetetlenek voltak. Van, akivel lehet vitatkozni, csak egészen egyszerűen nem érdemes. Na ilyen volt ő is.
„Tisztelt Szerkesztőség!
Az izzadság az arcomról az ölembe csöpögött, amitől a ruháim igen nedvesek és ragadósak lettek. Ott ültem, majd fel-alá járkáltam, s feszülten figyeltem. Közben heves remegés lett rajtam úrrá, csak néztem a kis nyílást, s vártam- végeláthatatlanul. A körmöm a húsomba mélyedt, miközben ökölbe szorítottam a kezemet. Karommal letöröltem forró, nedves arcomat, amelyről ömlött az izzadság. Az izgatottságom elviselhetetlenné vált. Az ajkamba haraptam, hogy megállítsam a remegést a szorongás szörnyű terhével a vállamon. Hirtelen felpattant a nyílás, és becsusszant a posta. Felkaptam a megrendelt Eagle példányomat, és letéptem róla a csomagolópapírt. Szenvedéseimnek egy újabb hétre vége!" (A 12 éves Douglas Adams levele az Eagles sci-fi magazin szerkesztőségének, 1965. január 23.)
Húzhatnám még az időt, leírhatnám az életét, de minek? Aki akar, az utánajár, aki pedig jót akar, az elolvassa minden írását legalább hatszázszor, hogy legalább minimális képe legyen a Világmindenséget uraló káoszról, amit egyedül ő, Douglas Adams tudott leegyszerűsíteni úgy, hogy bárki megértse (persze ehhez kellett a Beatles és a legendás rooftop-koncert is). Tulajdonképpen éjszakába nyúlóan lehetne felidézni hosszabb-rövidebb írásait, úgy, hogy folyamatosan fetrengünk a röhögéstől. Ezt amúgy meg is tehetjük itt, hiszen ezért is találtuk ki az online kocsma fogalmát.
Tegnap lett volna 60 éves. Boldog szülinapot.
