Ha Budapesten megy az ember fia (vagy lánya) az utcán, bármilyen évszak, napszak vagy óraszak van (utóbbi miért nem létezik?), akkor garantáltan találkozik minimum egy csövessel, aki kunyerál tőle aprót valamire, amit megnevez, de nyilván alkoholt ért alatta. Hogy ez milyen szinten idegesítő? Na, erről szól ez a poszt.
Egy-két hete lehetett, hogy „szerkesztőségi ülést” tartottunk a Köztársaság téren és szóba került, hogy egynémely dolog mellett (erről elvileg készül bejegyzés szkr billentyűzetéből) a csöves a legidegesítőbb dolog, ami Budapest utcáin megtalálható, pedig vannak ott finomságok a galambtól a kutyaszaron át egészen a lopott áruikkal seftelő kétes alakokig.
A csöves egy külön kaszt, amivel foglalkozni kell, mármint állami szinten is, lett is új, csöveseltűntetési megbízott hajléktalanügyi referens, vigadhat a magyar. Azaz vigadhatna, ha Tarlósék nem azt tartanák szem előtt, hogy ezen emberek ne legyenek az utcán, hanem azt, hogy esetleg adjunk nekik munkát/lakhatást és akkor elmennének maguktól. De ne tegyünk kitérőt, ebben a posztban ugyanis nem mentegetünk senkit és nem féltőn óvó megjegyzéseket teszünk a hajléktalanokra, hanem gyűlöljük őket!
Két féle csöves van: aki kéreget és aki nem. Utóbbit szeressük, ők azok, akik elmennek egy hajléktalanszállóba, ahol segítséget kérnek, adott esetben megpróbálnak valamiféle munkát találni, leszokni a káros szenvedélyekről, stb. Előbbiek viszont úgy akarnak megélni, hogy az utcán kéregetnek tőlünk. Ebből is két féle van, sajnos azok vannak kevesebben, akik csak ülnek csöndben, nyakukban valami kamuszöveg az öt gyerekről, ami akár még igaz is lehet, előttük egy kis tálka, oszt jónapot. Valahogy az ilyeneket mindig jobban megsajnálom, olyan meghatóan-összetörten tudnak ülni a lépcsőn, hogy az ember szíve majdnem megszakad. De csak majdnem.
Node végre eljutottunk a többséghez! A maradék csöves ugyanis zaklat minket. Odajön, megkér minket, hogy adjunk pár forint aprót, mert ő éhes, szomjas, és amúgy is, munkanélküli, amiről ő persze nem tehet. Az ember zsigerből rávágja, hogy nincs aprója és megy tovább, ez amolyan társadalmi megállapodás, ugyanis a csöves is tudja, hogy van, csak nem akarunk adni, de megérti, és elmegy. Na én már ezeket is utálom, ne szóljon hozzám meg baszki, ne hazudjon már, nyilvánvaló, hogy piára kell a pénz, becsülöm azon keveseket, akik ezt bevallják. Persze pénzt ettől még ők se fognak látni tőlem.
Rengeteg olyan sztorit hallottam már, hogy az „éheseknek” adtak kaját, oszt megsértődtek, hogy hát ők pénzt akarnak (ott van például „éhes vagyok, segéljenek” néni a Kálvinon, na, ő is ezt mondta erre). Az ilyenek tudnak a legjobban felidegesíteni, akkor ne mondja, hogy éhes, mondja azt, hogy pénz kell!
Szintén kivagyok azoktól, akik odajönnek beszélgetni. Eleve van bennem valami félsz, ha éppen rám váró lányt (néha kések találkozókról, tudom, nem lenne szabad) látok hajléktalannal beszélgetni, de azt is rühellem, ha hozzám jönnek oda. Ilyenkor ugye az történik, hogy csövikém megpróbálja eladni magát, jófejkedik, viccelődik, majd várja a jutalmat. Nyilván leszarom, hogy mi a véleménye a politikáról vagy bármiről, nem tartom viccesnek és kínosan érzem magam azért, mert ő a közelemben van. Nem akarok vele beszélgetni, ha olyanom van, adok pár forintot, ha nem, akkor nem.
Hidd el, hogy ők tehetnek róla
Pláne nem érdekel a siránkozásuk. Ki tehet róla, hogy ide jutott? Próbáljon meg felállni a padlóról, vagy ha kényelmes ott neki fetrengeni, akkor ne rinyáljon. Egész jól meg tudnak ám ezek élni a kéregetésből, sokszor nem is hajléktalanok a szó legszorosabb értelmében, hanem csak halál lusták, akik annyira megalázzák magukat, hogy az utcán állva másoktól próbálnak meg pénzt szerezni. Alig van számomra elfogadható magyarázat arra, hogy az ember idáig süllyedjen. De persze van.
Ahogy mondtam az elején is, nem mindegyiket utálom, képes vagyok sajnálni is egyet-kettőt, de csak azokat, akik igenis megpróbálnak valahogy kikecmeregni ebből. Soha nem vettem még Fedél Nélkült, nem is fogok szerintem, de ők legalább dolgoznak. Szkr mesélte, hogy neki egyszer az egyik FN-t áruló ember az Astoriától a Blaháig magyarázta, hogy a többi csöves el szokta venni tőlük az újságot és miután valaki fizet érte, nem adják oda. A másik kedvenc sztorimat talán Benjamin mesélte, hogy amikor egyszer adott valami aprót egy csövesnek, az felháborodott, hogy „csak ennyi?”. Na, az ilyeneket igenis gyűlölöm és képtelen vagyok velük szemben a megértésre.
A megoldást nem tudom, kormányunk munkája, hogy ne rontsa Budapest összképét ilyen mennyiségű hajléktalan. Szép feladat, aminek csak részmegoldása, hogy eltűntetjük őket az emberek szeme elöl, hiszen ettől még az ő személyes sorsuk nem lesz jobb. Csak hát az a baj, hogy a hajléktalanok jelentős része egyszerűen nem partner ebben, mert nincs meg benne a hajlandóság. Mert csak magát sajnáltatja. Velünk.
